Napok óta izgatottan figyeltem az időjárást... túl szeles, túl felhős, esős... mikor lesz már jó idő, mikor tudom végre kipróbálni a repülést Izlandon? - ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben még a hétvégén, de a hét elejére megérkezett a várva várt jó idő. A jó időt persze nem úgy kell elképzelni, ahogy Magyarországon: melegnek számít a 10 fok, és 'csak' 18-20 m/s-es szél fúj. 

Már korábban, hetekkel ezelőtt keresgéltem az interneten, hogy hol tudnám kipróbálni a vitorlázórepülést, és találtam is egy alkalmas repülőklubot: Reykjavík belvárosától csupán 20 perc autóval, gyönyörű helyen fekszik, mellette közvetlenül a Sanskeið ridge, tehát az se baj, ha nincs termik, csak a szél fújjon a megfelelő irányból. Levelezésbe kezdtem az egyik oktató pilótával, sikerült lebeszélni, hogy felvegyen a belvárosban, így együtt autóztunk ki a repülőtérre.

Már az első 5 percben megállapítottam, hogy egy kabát kevés lesz, mert a hideg meg az erős szél tett róla, hogy a 10 fokot még 10 foknak se érezzem. Stefan a segítségemre sietett, előkapott egy klubos logóval ellátott vízlepergetős dzsekit, így 2 kabáttal már egészen elviselhető volt az időjárás. 

Az autóút alatt és a klubházban is végig a repülésről beszélgettünk: Stefan nagyon régóta repül, a fia is ebben a repülőklubban kezdett csupán 14 évesen, most pedig 28 éves, és kereskedelmi pilóta. Növendék évről-évre nem sok van, a lányok a repülésben Izlandon is ritkák, mint a fehér holló. A repülőgépeiket még a válság előtt vásárolták, azóta sokat romlott az anyagi helyzetük, de a meglévő technikát fenn tudják tartani. A szezon csak április végén, május elején kezdődik náluk, eleinte csak a hétvégéken, majd június 1-től augusztus végéig minden nap repülnek, ha az időjárás engedi. Mivel hétköznap 5-ig mindenki munkában van, így csak fél 6, 6 körül kezdődik az üzemnap, de este 10-ig biztosan kint vannak, sokszor éjfélig is. Apropó, hogy lehetséges ez?! Úgy, hogy nyáron nem megy le a Nap... éjfél körül van naplemente, vagyis csak látszólag naplemente, mert nem ereszkedik a látóhatár alá.

 Először a repülőtéren rövid látogatást teszünk a klubházban: nem nagy helység, de nagyon komfortosan berendezték, a termoszban mindig van meleg kávé, egy kis hűtő, ahova mindenki berakhatja az aznapra hozott uzsonnát. A sarokban van berendezve egy kis "szentély" a repülésnek: a klub pilótái által elnyert díjak, egy tabló azokról a pilótákról, akik sokat tettek a helyi repülésért, és bőséges szakmai irodalom a könyvespolcon.

 Sok meglepődött arccal találkozom, érdeklődnek Magyarországról, hogy ott milyen a repülés, próbáltam e a lejtőzést. Mutatok nekik néhány képet a telefonomról, ők közben azon viccelődnek, hogy milyen egy olyan anyanyelvet beszélni, ami abszolút sajátos, és egyik nyelvhez sem hasonlít... a repülési naplóm is előkerül, egy idősebb pilóta bácsi elkezd belőle magyarul olvasni, kitör a nevetés... :)

Ugyan még nem sokan vagyunk a klubházban 5 órakor, de elindulunk a hangár felé, hogy kipakoljunk. Az ASK-21-et kell először kivenni, amivel a kezdőket oktatják. Egy autógumit tesz a szárnyvégre Stefan, de hiába oldalhátszélbe forgatjuk, így is meg-megemelkedik a szárnyvég... én izgatottan visszafutok a repülőhöz a hangárból, magyarázom Stefannak, hogy ez így nem lesz jó, de ő nem aggódik. Végül ráteszek még egy gumit, de ez sem oldja meg teljesen a problémát. Stefan csak mosolyogva legyint, hogy jó lesz az úgy, hagyjam csak.

Előkerül a várva-várt repülőgép, a Duo Discus is! Én kísérem a szárnyvéget, Stefan tolja, szóval ketten ki tudjuk venni a hangárból.

Kiállunk a csörlővel, én is követem őket, mint az árnyék, érdekel minden kis részlete az izlandi repülésnek. Az egyik csörlőkötél műanyag, de a másik még fém, amit terveznek lecserélni...sokszor szakad a fém, és aznap is egyszer elszakadt.

Gyorsan kiállunk, és jön is a várva várt pillanat! A gép körbesétálása, leellenőrzése után felkapom az ejtőernyőt, és beülhetek. Szuper kényelmes, minden kézre esik, nem görnyedek a repülőgépben, hanem tökéletes belesimulok az ülésbe.

Stefan türelmes megmutogat mindent, átbeszéljük, hogy mi lesz az én feladatom, és bekapcsolja a transzpondert is... vissza lehet keresni a repülésünket a flight radaron! :)

Kötél beakaszt, közben rádión beszél a csörlőkezelővel... feszes, mehet a fel! A pálya nem tűnik hosszúnak, nem is csőrölünk olyan magasra, de nyomban a hegy felé vesszük az irányt, és jön is az emelés. 1-2 m/s eleinte, de én szárnyalok a boldogságtól... lávamezők, vulkánok alattam, a hegyekben még nem olvadt el a hó teljesen. Mesebeli élménynek érzem ezt a repülést, alig jutok szóhoz, csinálom sorban a fényképeket. Stefan megkérdezi, hogy mikor veszem át, mert repüljek én, ő csak utas akar lenni... 5 perc bámészkodás után megkapom a gépet. Szóhoz sem tudok jutni, nagyon könnyű vele repülni, szűken fordul, jól irányítható. Stefan közben a lejtőről beszél, kicsit sajnálkozik, hogy termik nincs, de én maximálisan elégedett vagyok. Az 1-2 m/s után találunk erősebb emelést is, simán belefutunk 3-5 m/s-ekbe.

Hamar elrepül az 1 óra, és nekem szakadatlanul mosoly az arcomon. Még leszállni sem olyan egyszerű, a lejtőtől eltávolodva is 0-1m/s-eket fogunk. Futó kint, rádiózunk, féklapot nyitunk és lassan leereszkedünk. Turbulencia nincs, de a szembe szél nagyon erős, így nem kell messziről besiklani.

Úgy szállok ki a repülőgépből, mint aki nem is a földre érkezett vissza. Milliószor megköszönöm az élményt (Stefan már lehet, hogy zavarba is jön, annyit hálálkodom) és magamban megfogadom, hogy ha lesz rá lehetőségem, ki fogok még jönni.

A klubházban aztán megint előkerül a repülési naplóm, Stefan ragaszkodik hozzá, hogy beírhassa, itt is repültem. Az öregebbek ismét kérdésekkel bombáznak, de nekem még magamhoz kell térnem... invitálnak, hogy jöjjek még, sokszor kint vannak, és kellene egy női pilóta a klubba ;)

Fél 10 körül jár már az idő, amikor elindulok hazafelé. Nagyon elégedetten sétálok ki a lávamező szegélyezte úton az aszfaltra... a naplementében ők még repülnek, az 1-2 kezdő srác csőrölget az ASK-21-el. Méltóságteljes látványt nyújt a Discus is, ahogy újra felrántják a magasba és elindul Sanskeið hegyei felé...

Sajnos a hétvége időjárása megint nem úgy alakult, ahogy vártam volna: mindkét nap délig teljesen zárt volt a felhőzet, így teljesítmény repülésre nem sok esély volt.

Kivételes pillanat: árnyékot keresek a Góbé szárnya alatt

Szerencsére a repülésből azonban így sem maradtam ki: egy kedves ismerős meghívott egy körre klubunk vontatógépével (persze most vontatás nélkül). Két iskolakör után kisoroltunk légtérbe, kipróbálhattam, hogy milyen az átesés motoros repülőgéppel, majd kicsit hazafelé látogattunk: szerintem mindenki úgy van ezzel, hogy szeretné lefotózni a házukat, és nekem most ez is sikerült! :)

Az átesés meglepő élmény volt, mert egészen hasonlított egy dugóhúzóhoz: rázkódott az egész repülő, és itt is volt némi autorotáció.

Szédítően kék vizek felett 

A vontatógép, amivel repültünk

Második otthonom: LHMC :D

Volt ok a vigyorra: nagyon tetszett a fél órás kis repülés

Szerdán került megrendezésre a Miskolci Egyetemi Napok keretén belül a sportnap is - ahonnan nem hiányozhatott egy vitorlázórepülő, hiszen mégiscsak ez a legmenőbb sport! ;)

Az érdeklődők bele is ülhettek a klub St.3-as Jantarjaba - és én is abban ülve tanultam a zh-kra, amikor volt rá egy kis idő. Remélem legalább néhány utast szereztünk, de persze abban is bízok, hogy komolyabb és elhivatottabb érdeklődők is akadnak majd.

A hosszú hétvége változékony időjárása megint nem kecsegtetett túl sok jóval... így aztán pénteken a rövidke üzemnap után a Twin Astirunknak csináltuk a szállítókocsit.

Szombaton az eső miatt üzemnap egyáltalán nem volt, de egy kis esküvői virágszórás igen. Kétségkívül ez a legjobb része egy pilótaesküvőnek :D

 Vasárnapra már kicsit előbukkant a nap is, de sajnos a termikes időt elfelejthettük megint, mert egy elég vastag magasszintű felhőzet leárnyékolt. Következő hétvégén ismét nekiveselkedem az 5 órának - meg hát lassan itt lenne az ideje a Pirat típusnak is! Ezeken a terveknek pedig a zh-k, vizsgák sem szabnak határt: ha az idő jó, vár a reptér, nincs mese ;)

A hétvége mérlege tehát: 2 rövidke kör egyedül, egy köröcske hátsó ülésből (hurrá, volt időm fotózni) meg egy kis szórakozás is szombat este.

Most valamelyest rendhagyó bejegyzés következik: mivel hétvégén én sajnos nem tudtam kikeveredni a reptérre, ezért új, személyes élményekkel nem is szolgálhatok... ehelyett egy Farkashegyen repülő nagyon jó barátom beszámolóját szeretném megosztani Veletek néhány kép kíséretében. Akinek már megvan ez a feladat, az nosztalgiázhat egy kicsit, aki pedig még előtte áll, talán könnyebben elképzelheti, hogy neki milyen lesz az a bizonyos 3 óra a magasban. :)

"Tudom, ez nem olyan értékű, mint egy MVK feladat, vagy egy távrepülés, 
talán nem is lehet róla olyan szabatosan írni, de most még nagyon bennem 
van az élmény, és biztos, hogy idővel ez kopni fog, így meg van rá 
esély, hogy visszaolvasással a későbbiekben is fel tudom majd 
eleveníteni. Annál is inkább fontos ez számomra, mert most esett csak le 
a tantusz, hogy eddig, mindent figyelembe véve, ez volt életem 
leghosszabb repülése, mindenféle értelemben.

Mivel a meteorológiai tudásom nem nem ér az egekig (hm... ez olyan 
fennkölt volt  :D ), így igazából előkészületekről nem nagyon tudok 
beszámolni. Talán annyit ide lehet venni, hogy reggel a közgyűlésen Csík 
Zsuzsival az ablakon kinézve megállapítottuk, hogy nagyon fúj a szél, és 
"elég rossz" (más szót használtunk) idő van.

A nap úgy indult, hogy be voltam osztva csőrölni, ezért úgy 
mentem ki a reptérre, hogyha lesz valaki, aki levált, és legalább 
egy-két iskolakört tudok repülni egyedül, már jól jártam. Volt, aki 
leváltott, ez úton is köszönöm Hajnal Pistinek, és Darónak.

Már az agriban ülve figyeltem a gépeket, hogy mit csinálnak, azt meg is 
állapítottam, hogy igen rendesen fúj a szél - persze ez nyilvánvaló 
volt, de hogy a hetest kb annyi gázzal kellett húzni, mint nyugodt 
időben a nyolcast, azért figyelemreméltó volt. Kettő óra körül 
keveredtem ki a startra, minden gép a levegőben volt, kitartóan ingáztak 
fel- alá, majd jött egy periódus, mikor mindenki leszállt. Ekkor 
következtem én.
Ejtőernyő fel, be a gépbe, volt kötél, szóval minden adott volt a 
felszálláshoz.
Jól sikerült a csörlés, nem kellett jeleznem, és 400 méter fölé mentem, 
ami nálam egy jó csörlést jelent. Oldottam, kifordultam jobbra, bele a 
gyönyörű mínusz kettő, mínusz háromba, ami arra késztetett hogy jó 
gyorsan meneküljek belőle. Sajnos mire a lejtőhöz értem a 400 méterből 
már jó sokat veszítettem, a lejtő sem igazán tartott, így egy hét perces 
erőlködés után már nyitott kabintetővel álltam a pályán - befordulva a 
felszállásra kész MÁV-os gép elé - sorry.

Visszatoltuk a gépet a startra, jött a következő kötél, amit már csukott 
kabintetővel vártam. Előttem elstartolt két MÁV-os gép, próbáltam 
keresni őket a tekintetemmel, de sajnos hiába. Ekkor oda jött hozzám 
Zsiga, ellátott pár hasznos tanáccsal, megbeszéltük hol tekernek a már 
fent lévő gépek - pálya tengelytől balra - de ne rohanjak egyből oda, 
hanem, ha oldás után találok valamit, akkor azt tekerjem meg. Oké.

Kötél beakasztva, szélirány ellenőrizve, légtér, felszállópálya szabad. 
Startjel, kötél feszül, feszes...gyia.
Ez a csörlésem kicsit gyengébben sikerült, talán későn is kapaszkodtam 
rá, de majdnem 400 méter kijött belőle.
Oldottam, fordultam jobbra, megint mínusz.
Nem volt más választásom, elindultam a tekerő gépek felé, megint jó sok 
magasságot veszítve. Már 200 méteren jártam, mikor lélekben elkezdtem 
készülni arra, hogy megint be kell helyezkedni, ám ekkor éreztem egy 
lökést a gépen. Csodára nem számítottam, de gondoltam, egy- két kört 
megér, ha nem jön be, akkor még így is simán beérek leszállni. A varió 
először csak gúnyosan nullát, felet mutatott, meg voltam győződve róla, 
hogy élvezi, hogy borzolhatja az idegeimet, de utána, ahogy tágítgattam, 
tekergettem, egyre inkább feljebb mászott, mintha jutalmazni akarná 
kitartásomat. Ezen a ponton van egy filmszakadás, nyilván figyeltem a 
gép vezetésére, arra, hogy merre emel, merre tágítsak, így egyszer csak 
azt vettem észre, hogy a magasságmérő 550 métert mutat. Csodában még itt 
sem hittem, de azért jó érzéssel töltött el, hogy egy ilyen vertnek 
ítélt helyzetből kicsit meg tudtam emelkedni.

Hogy pontosan, időrendben mit csináltam, azt nem tudom felidézni. Sokkal 
inkább az maradt meg bennem, hogy felfedeztem néhány helyet, persze 
figyelve a többi gép mozgását is, ahol periodikusan voltak emelések. Ez 
azt jelenti, hogy a viszonylag vékony felhőkön átsütő Nap be tudta 
indítani a feláramlást, ekkor voltak komoly, 2-3 m/s-os emelések is, de 
ha a Nap elé ment egy felhő, az emelések pillanatok alatt megszűntek, és 
bármerre mentem csak kemény mínuszokat lehetett találni, majd elment a 
felhő a Nap elől,és ugyan ilyen gyorsasággal beindultak megint az 
emelések. A taktikám, ha annak lehet nevezni, viszonylag egyszerű volt, 
kitapasztaltam 3-4 helyet ahol volt emelés, mikor sütött a Nap. Ezekben 
tekertem szépen - és itt azt hiszem, tényleg szépen, mert egy idő után, 
mikor már kezdtem ellazulni, eszembe jutottak azok a dolgok amiket az 
oktatós repülések alatt hallottam. Például Langer Tibi indított úgy, 
pont ezen a napon, hogy egy - két körönként tágítsak a széllel szembe. 
Működött. Eszembe jutott egy repülés Farka Pistával, mikor mutatta, hogy 
húzzam tekerés közben a botot, ha emelkedni akarok. Ez a pillanat 
vízválasztó volt, mert mikor odafigyeltem arra, hogy a gép orra tényleg 
feljebb legyen, és ahogy Daró mondta mindig, hogy ne féljünk dönteni, és 
még egy kis lábat is tettem hozzá, elkezdtem azt az érzést érezni, hogy 
nyomódok bele az ülésbe, és a varió egyből eggyel többet mutatott. 
Innentől kezdve erre az érzésre ügyeltem, hogy meglegyen, és nagyon, de 
nagyon gyorsan tudtam emelkedni csavarás közben. Ahogy telt az idő, 
egyre bátrabb lettem (persze módjával), és egyre inkább kiláttam a 
gépből termikelés közben. Egyre könnyebben ment, amit Marcipán próbált a 
múlt héten a fejembe sulykolni, hogy nézzek ki a gépből, és figyeljem a 
körülöttem repülő gépeket, legyen terv hová fogok menni, ha kijövök a 
termikből. Mikor az emelések éppen megszűntek, és elkezdtem magasságot

veszíteni, mindig úgy helyezkedtem, hogy a lejtőre odaérjek. Igaz a szél 
estére alábbhagyott, de késő délután még a lejtőt lehetett használni, ha 
másra nem is, de arra mindenképpen, hogy az ember az időt húzza addig, 
míg újra kisüt a Nap.
A repülésemben a periodikusság ez volt. Termikben tekerni, egyre 
precízebben, emelkedni a plafonig (800 m), ha a plafonon voltam ki a 
termikből egy kis kóricálás, hogy veszítsek a magasságból, majd olyan 
700 m körül újra vissza a termikbe, és csavarni megint. Almulásnál 
lejtő, ingázás, és ahogy indul valami megint, felcsavarni, lehetőleg a 
plafonig, tartani, amíg tudom, és ha nem megy, megint lejtő.

Nagyon örültem annak, hogy tudtam figyelni a körülöttem mozgó gépekre, 
és következtetéseket levonni abból amit csinálnak. Például a lejtőn a 
PV6 ment előttem emelkedett, így a nyomába eredtem. Én is emelkedtem, ő 
addig ment előre, míg meg nem merült, ekkor én figyelmesen, de óvatosan 
kifordultam mögüle, úgy, hogy ahogy fordultam, benne maradtam az 
emelésben. Ennek az lett a következménye, hogy magasabbra kerültem, mint 
ő. :)
Egyébként köszönöm neki, hogy odafigyelt rám, mert látszott a repülésén, 
hogy nem akar zavarni, többször is volt, hogy utat engedett nekem. Mint 
az esti levelezésünkből kiderült, drukkoltak is, hogy meglegyen a 3 órám.

Volt egy eset, mikor 800-on abbahagytam a csavarást, elindultam a magas 
légtér felé, és 130-cal repülve, egyenes siklásban, 2 m/s-mal 
emelkedtem. Gondolom, ebben az esetben megbocsájtható a hangos 
káromkodás, hogy ez nem tudott mondjuk 600-on, vagy 700-on történni.

Volt egy pillanat, mikor azt hittem, hogy vége. Lecsúsztam 200-250-re, 
és úgy mentem neki a lejtőnek, hogy itt még ingázom, amíg bírom, utána 
irány a reptér. Végül nem pont így lett, de hasonlóan, csak jó sokáig 
tartott. Már egy ideje repkedtem a lejtőn oda- vissza, mikor hallottam a 
rádióban, hogy az agrikat elkezdhetik pakolni, és a startok is 
csomagolnak. Ekkor Daró hívott rádión, hogy még repüljek 40 percet, mert 
2 óra 20 perce repülök, és vigyem annyira hosszúra a gépen amennyire 
tudom, majd behúzzuk, és nehogy leszálljak, ha látom, hogy pakolnak.
Engedelmesen válaszoltam is, de mint kiderült hiába, mert nem hallották.

Folytattam az ingázást, és egyszer csak a Sorrento környékén elindult 
felfelé a varió. Olyan 200 és 250 között lehettem, megtekerni esélytelen 
volt, de elkezdtem benne nyolcasokat leírni. Annyira jól sikerült, hogy 
végig az emelésben tudtam tartani a gépet, és emelkedtem kb 50-60 
métert. Na erre nagyon büszke voltam - így bús magányomban - mert ez 
korábban még sosem sikerült. Mikor ez az emelés alábbhagyott, a pálya 
tengelyében még találtam egy újabbat Nem volt a jól megszokott 2, de 
azért emelt. Beletekertem, és felküzdöttem magamat, olyan 400-450 
méterig. Eddigre az emelés kifújt, vagy én estem ki belőle úgy, hogy már 
nem találtam meg, és már nem emelkedtem. Ekkor megláttam a PRÉKÓ oldalon 
az 5052-t egyenesen siklani úgy, hogy emelkedett. Nem gyorsan, de 
láthatóan egyre magasabban volt. Követni kezdtem, és furcsa módon én nem 
emelkedtem. Érdekes volt, hogy kb egy fél fesztávval voltam messzebb a 
pályától, mint ő, és én már nem emelkedtem. Korrigáltam, és ettől a pár 
méteres korrekciótól a gépem szépen megindult felfelé. Végigsiklottunk a 
pálya mellett folyamatos emelésben. Nem értettem, miért nem teker bele, 
de gondoltam, oka van, csak én nem tudom, hogy mi, úgyhogy követem, és 
meglátjuk. Láttam, hogy balra fordul, így vártam egy picit, ráálltam a 
körére, és elkezdtünk tekerni. Sok nem lett belőle, és nagyon hirtelen 
tűnt el mellőlem, ami aggasztott, hogy nem látom, de mikor meghallottam 
a rádióban, hogy megy leszállni megkönnyebbültem. Innentől kezdve már én 
sem emelkedtem többet. Visszasiklottam a lejtőre, az ott lévő emelés 
foszlányokban még ingáztam, amíg tudtam, majd mikor elértem a 150 m-t 
behelyezkedtem, besiklottam, és a tankolónál álltam meg. Mire kimásztam 

a gépből, és a lábaim is használható állapotba kerültek Bandi bácsi oda 
ért hozzám a trakival, és elsőként gratulált, hogy megvan a 3 óra. Mint 
utólag megtudtam, még egy perccel több is volt.

Jó érzés volt, hogy aki ott volt a hangár előtt mindenki velem örült. 
Úgy éreztem, kicsit viszonozni tudtam az oktatóimnak a belém invesztált 
energiát.

Nagyon de nagyon sokat tanultam ebből a repülésből, annak ellenére, hogy 
rengeteg hiba, bénázás, rossz döntés volt benne. Sokszor volt, hogy a 
körülöttem lévő gépek rám emelkedtek, vagy a már felettem lévő gépek 
gyorsabban emelkedtek, de nagy örömmel tölt el az, ahogy éreztem, hogy 
az idő múlásával egyre magabiztosabban, egyre kevésbé görcsösen, többet 
gondolkodva - szó szerint - irányítom a gépet. Többször előfordult, hogy 
elterveztem valamit (merre fordulok hová megyek, mert ott az emelés), és 
igen, úgy volt, ott volt.

Jót repültem. :) "

Írta: Hercegfi Mihály

Egész héten kellemes meleg volt, tavaszias, már-már nyárias idő, de péntekre természetesen megérkezett a hidegfront. 
Szombaton még nagyon lehetett érezni ennek a hatását, hűvös, szeles, barátságtalan időjárás fogadott az első üzemnapon (csak nekem az első, a szezon valamivel korábban kezdődött:) Csörlésből megrepültem az év eleji szokásos ellenőrzőt, és egy kört egyedül, de napsütés híján a termikek is elkerülték LHMC-t.

Vasárnap már valamivel kellemesebb, kevésbé szeles-esős nap volt, de a hűvös továbbra is megmaradt. A vontatásos ellenőrzőm után kipipálhattam gondolatban az év eleji teendőket, jöhetett egy kis visszaszokás, termikelés. Sajnos csak alig 20 percet tudtam fent maradni, pedig 3 (vagy 5) órára készültem, de most nekem ennyit adott az idő, így hozta a szerencse is.

Általános megállapítás volt, hogy voltak szuper részek, és olyanok is, ahol lehetetlen volt emelést fogni,de azért sokan próbálkoztak, ki több, ki kevesebb sikerrel.

Mondhatnám, hogy remélem, az elkövetkezendő hetekben kevésbé lesz szeszélyes az időjárás, de nem mondom... elvégre a májussal meg szoktak érkezni a jó kis nyári zivatarok, de persze a labilitás, és a sok-sok termik is. ;)

1. Csöndes búcsú hajnalban

2. Nem sokkal felszállás után, a zöldellő táj felett



3. La Manche

4. A festői szépségű Duna-kanyar felett

5. Naplemente Budapesten

1. Szabályszerű rend Nagy-Britannia felett

2. London esős, szürke hétköznapjai

3. Valahol London külvárosában

4. Hamarosan felszállunk!

5. Aurora borealis - repülőgépen belül :)

1. Készen állunk az útra? ;)

2. A pálya közepén a British Airways repülőgépe

3. Egy kis verseny a ködös-párás Európa felett

4. Egy valószerűtlenül rózsaszín napfelkelte a felhők felett

5. Hullámzó felhők 

6. Valahol Skócia felett

Lassan tényleg minden készen áll a szezonkezdéshez... megírtuk a téli ismeretfelújító tanfolyam végén szokásos írásbeli vizsgasort,visszaérkezett a javításon lévő Góbénk, és befejeztük ma a téli ápolást is... minden fehér gép át lett mosva, polírozva, és végül waxolva is. :) csak úgy csillognak-villognak már a napfényben, egészen hívogatóan, amikor az ember besétál a hangárba és körülnéz. 

Igen ám, meg is lett hirdetve mára az első üzemnap, de az időjárás szokásához híven közbeszólt... hét közben többször is csodás idő volt, sok-sok cumulussal az égen, de hétvégére ez is redukálódott. Az egy dolog, hogy a cumulusok eltűntek, de hogy még a déli szél is nagyon beerősödött, az már sok volt. A lökésesség az egész nap folyamán megmaradt, ezért a munka után nem a jól megérdemelt repülés következett, hanem sajnos az elpakolás és indulás hazafelé.

 Jómagam annyira megérzem a repülés hiányát, hogy a szárny törölgetése közben is már a közelgő szezon eseményeit képzeltem magam elé... megrepülöm az 5 órás feladatot... izgatottan ülök be a gépbe, amikor a szakszó vizsgám van... jóleső elégedettséggel szállok le éppen a nyíregyházai repülőtéren a koszorútáv teljesítése után ;)

Ezek persze még csak álmok, de nagyon úgy tűnik, hogy hamarosan kezdődhet a megvalósításuk is! :)

Fotó: Gönczi Gyula