Napok óta izgatottan figyeltem az időjárást... túl szeles, túl felhős, esős... mikor lesz már jó idő, mikor tudom végre kipróbálni a repülést Izlandon? - ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben még a hétvégén, de a hét elejére megérkezett a várva várt jó idő. A jó időt persze nem úgy kell elképzelni, ahogy Magyarországon: melegnek számít a 10 fok, és 'csak' 18-20 m/s-es szél fúj. 

Már korábban, hetekkel ezelőtt keresgéltem az interneten, hogy hol tudnám kipróbálni a vitorlázórepülést, és találtam is egy alkalmas repülőklubot: Reykjavík belvárosától csupán 20 perc autóval, gyönyörű helyen fekszik, mellette közvetlenül a Sanskeið ridge, tehát az se baj, ha nincs termik, csak a szél fújjon a megfelelő irányból. Levelezésbe kezdtem az egyik oktató pilótával, sikerült lebeszélni, hogy felvegyen a belvárosban, így együtt autóztunk ki a repülőtérre.

Már az első 5 percben megállapítottam, hogy egy kabát kevés lesz, mert a hideg meg az erős szél tett róla, hogy a 10 fokot még 10 foknak se érezzem. Stefan a segítségemre sietett, előkapott egy klubos logóval ellátott vízlepergetős dzsekit, így 2 kabáttal már egészen elviselhető volt az időjárás. 

Az autóút alatt és a klubházban is végig a repülésről beszélgettünk: Stefan nagyon régóta repül, a fia is ebben a repülőklubban kezdett csupán 14 évesen, most pedig 28 éves, és kereskedelmi pilóta. Növendék évről-évre nem sok van, a lányok a repülésben Izlandon is ritkák, mint a fehér holló. A repülőgépeiket még a válság előtt vásárolták, azóta sokat romlott az anyagi helyzetük, de a meglévő technikát fenn tudják tartani. A szezon csak április végén, május elején kezdődik náluk, eleinte csak a hétvégéken, majd június 1-től augusztus végéig minden nap repülnek, ha az időjárás engedi. Mivel hétköznap 5-ig mindenki munkában van, így csak fél 6, 6 körül kezdődik az üzemnap, de este 10-ig biztosan kint vannak, sokszor éjfélig is. Apropó, hogy lehetséges ez?! Úgy, hogy nyáron nem megy le a Nap... éjfél körül van naplemente, vagyis csak látszólag naplemente, mert nem ereszkedik a látóhatár alá.

 Először a repülőtéren rövid látogatást teszünk a klubházban: nem nagy helység, de nagyon komfortosan berendezték, a termoszban mindig van meleg kávé, egy kis hűtő, ahova mindenki berakhatja az aznapra hozott uzsonnát. A sarokban van berendezve egy kis "szentély" a repülésnek: a klub pilótái által elnyert díjak, egy tabló azokról a pilótákról, akik sokat tettek a helyi repülésért, és bőséges szakmai irodalom a könyvespolcon.

 Sok meglepődött arccal találkozom, érdeklődnek Magyarországról, hogy ott milyen a repülés, próbáltam e a lejtőzést. Mutatok nekik néhány képet a telefonomról, ők közben azon viccelődnek, hogy milyen egy olyan anyanyelvet beszélni, ami abszolút sajátos, és egyik nyelvhez sem hasonlít... a repülési naplóm is előkerül, egy idősebb pilóta bácsi elkezd belőle magyarul olvasni, kitör a nevetés... :)

Ugyan még nem sokan vagyunk a klubházban 5 órakor, de elindulunk a hangár felé, hogy kipakoljunk. Az ASK-21-et kell először kivenni, amivel a kezdőket oktatják. Egy autógumit tesz a szárnyvégre Stefan, de hiába oldalhátszélbe forgatjuk, így is meg-megemelkedik a szárnyvég... én izgatottan visszafutok a repülőhöz a hangárból, magyarázom Stefannak, hogy ez így nem lesz jó, de ő nem aggódik. Végül ráteszek még egy gumit, de ez sem oldja meg teljesen a problémát. Stefan csak mosolyogva legyint, hogy jó lesz az úgy, hagyjam csak.

Előkerül a várva-várt repülőgép, a Duo Discus is! Én kísérem a szárnyvéget, Stefan tolja, szóval ketten ki tudjuk venni a hangárból.

Kiállunk a csörlővel, én is követem őket, mint az árnyék, érdekel minden kis részlete az izlandi repülésnek. Az egyik csörlőkötél műanyag, de a másik még fém, amit terveznek lecserélni...sokszor szakad a fém, és aznap is egyszer elszakadt.

Gyorsan kiállunk, és jön is a várva várt pillanat! A gép körbesétálása, leellenőrzése után felkapom az ejtőernyőt, és beülhetek. Szuper kényelmes, minden kézre esik, nem görnyedek a repülőgépben, hanem tökéletes belesimulok az ülésbe.

Stefan türelmes megmutogat mindent, átbeszéljük, hogy mi lesz az én feladatom, és bekapcsolja a transzpondert is... vissza lehet keresni a repülésünket a flight radaron! :)

Kötél beakaszt, közben rádión beszél a csörlőkezelővel... feszes, mehet a fel! A pálya nem tűnik hosszúnak, nem is csőrölünk olyan magasra, de nyomban a hegy felé vesszük az irányt, és jön is az emelés. 1-2 m/s eleinte, de én szárnyalok a boldogságtól... lávamezők, vulkánok alattam, a hegyekben még nem olvadt el a hó teljesen. Mesebeli élménynek érzem ezt a repülést, alig jutok szóhoz, csinálom sorban a fényképeket. Stefan megkérdezi, hogy mikor veszem át, mert repüljek én, ő csak utas akar lenni... 5 perc bámészkodás után megkapom a gépet. Szóhoz sem tudok jutni, nagyon könnyű vele repülni, szűken fordul, jól irányítható. Stefan közben a lejtőről beszél, kicsit sajnálkozik, hogy termik nincs, de én maximálisan elégedett vagyok. Az 1-2 m/s után találunk erősebb emelést is, simán belefutunk 3-5 m/s-ekbe.

Hamar elrepül az 1 óra, és nekem szakadatlanul mosoly az arcomon. Még leszállni sem olyan egyszerű, a lejtőtől eltávolodva is 0-1m/s-eket fogunk. Futó kint, rádiózunk, féklapot nyitunk és lassan leereszkedünk. Turbulencia nincs, de a szembe szél nagyon erős, így nem kell messziről besiklani.

Úgy szállok ki a repülőgépből, mint aki nem is a földre érkezett vissza. Milliószor megköszönöm az élményt (Stefan már lehet, hogy zavarba is jön, annyit hálálkodom) és magamban megfogadom, hogy ha lesz rá lehetőségem, ki fogok még jönni.

A klubházban aztán megint előkerül a repülési naplóm, Stefan ragaszkodik hozzá, hogy beírhassa, itt is repültem. Az öregebbek ismét kérdésekkel bombáznak, de nekem még magamhoz kell térnem... invitálnak, hogy jöjjek még, sokszor kint vannak, és kellene egy női pilóta a klubba ;)

Fél 10 körül jár már az idő, amikor elindulok hazafelé. Nagyon elégedetten sétálok ki a lávamező szegélyezte úton az aszfaltra... a naplementében ők még repülnek, az 1-2 kezdő srác csőrölget az ASK-21-el. Méltóságteljes látványt nyújt a Discus is, ahogy újra felrántják a magasba és elindul Sanskeið hegyei felé...