Most valamelyest rendhagyó bejegyzés következik: mivel hétvégén én sajnos nem tudtam kikeveredni a reptérre, ezért új, személyes élményekkel nem is szolgálhatok... ehelyett egy Farkashegyen repülő nagyon jó barátom beszámolóját szeretném megosztani Veletek néhány kép kíséretében. Akinek már megvan ez a feladat, az nosztalgiázhat egy kicsit, aki pedig még előtte áll, talán könnyebben elképzelheti, hogy neki milyen lesz az a bizonyos 3 óra a magasban. :)

"Tudom, ez nem olyan értékű, mint egy MVK feladat, vagy egy távrepülés, 
talán nem is lehet róla olyan szabatosan írni, de most még nagyon bennem 
van az élmény, és biztos, hogy idővel ez kopni fog, így meg van rá 
esély, hogy visszaolvasással a későbbiekben is fel tudom majd 
eleveníteni. Annál is inkább fontos ez számomra, mert most esett csak le 
a tantusz, hogy eddig, mindent figyelembe véve, ez volt életem 
leghosszabb repülése, mindenféle értelemben.

Mivel a meteorológiai tudásom nem nem ér az egekig (hm... ez olyan 
fennkölt volt  :D ), így igazából előkészületekről nem nagyon tudok 
beszámolni. Talán annyit ide lehet venni, hogy reggel a közgyűlésen Csík 
Zsuzsival az ablakon kinézve megállapítottuk, hogy nagyon fúj a szél, és 
"elég rossz" (más szót használtunk) idő van.

A nap úgy indult, hogy be voltam osztva csőrölni, ezért úgy 
mentem ki a reptérre, hogyha lesz valaki, aki levált, és legalább 
egy-két iskolakört tudok repülni egyedül, már jól jártam. Volt, aki 
leváltott, ez úton is köszönöm Hajnal Pistinek, és Darónak.

Már az agriban ülve figyeltem a gépeket, hogy mit csinálnak, azt meg is 
állapítottam, hogy igen rendesen fúj a szél - persze ez nyilvánvaló 
volt, de hogy a hetest kb annyi gázzal kellett húzni, mint nyugodt 
időben a nyolcast, azért figyelemreméltó volt. Kettő óra körül 
keveredtem ki a startra, minden gép a levegőben volt, kitartóan ingáztak 
fel- alá, majd jött egy periódus, mikor mindenki leszállt. Ekkor 
következtem én.
Ejtőernyő fel, be a gépbe, volt kötél, szóval minden adott volt a 
felszálláshoz.
Jól sikerült a csörlés, nem kellett jeleznem, és 400 méter fölé mentem, 
ami nálam egy jó csörlést jelent. Oldottam, kifordultam jobbra, bele a 
gyönyörű mínusz kettő, mínusz háromba, ami arra késztetett hogy jó 
gyorsan meneküljek belőle. Sajnos mire a lejtőhöz értem a 400 méterből 
már jó sokat veszítettem, a lejtő sem igazán tartott, így egy hét perces 
erőlködés után már nyitott kabintetővel álltam a pályán - befordulva a 
felszállásra kész MÁV-os gép elé - sorry.

Visszatoltuk a gépet a startra, jött a következő kötél, amit már csukott 
kabintetővel vártam. Előttem elstartolt két MÁV-os gép, próbáltam 
keresni őket a tekintetemmel, de sajnos hiába. Ekkor oda jött hozzám 
Zsiga, ellátott pár hasznos tanáccsal, megbeszéltük hol tekernek a már 
fent lévő gépek - pálya tengelytől balra - de ne rohanjak egyből oda, 
hanem, ha oldás után találok valamit, akkor azt tekerjem meg. Oké.

Kötél beakasztva, szélirány ellenőrizve, légtér, felszállópálya szabad. 
Startjel, kötél feszül, feszes...gyia.
Ez a csörlésem kicsit gyengébben sikerült, talán későn is kapaszkodtam 
rá, de majdnem 400 méter kijött belőle.
Oldottam, fordultam jobbra, megint mínusz.
Nem volt más választásom, elindultam a tekerő gépek felé, megint jó sok 
magasságot veszítve. Már 200 méteren jártam, mikor lélekben elkezdtem 
készülni arra, hogy megint be kell helyezkedni, ám ekkor éreztem egy 
lökést a gépen. Csodára nem számítottam, de gondoltam, egy- két kört 
megér, ha nem jön be, akkor még így is simán beérek leszállni. A varió 
először csak gúnyosan nullát, felet mutatott, meg voltam győződve róla, 
hogy élvezi, hogy borzolhatja az idegeimet, de utána, ahogy tágítgattam, 
tekergettem, egyre inkább feljebb mászott, mintha jutalmazni akarná 
kitartásomat. Ezen a ponton van egy filmszakadás, nyilván figyeltem a 
gép vezetésére, arra, hogy merre emel, merre tágítsak, így egyszer csak 
azt vettem észre, hogy a magasságmérő 550 métert mutat. Csodában még itt 
sem hittem, de azért jó érzéssel töltött el, hogy egy ilyen vertnek 
ítélt helyzetből kicsit meg tudtam emelkedni.

Hogy pontosan, időrendben mit csináltam, azt nem tudom felidézni. Sokkal 
inkább az maradt meg bennem, hogy felfedeztem néhány helyet, persze 
figyelve a többi gép mozgását is, ahol periodikusan voltak emelések. Ez 
azt jelenti, hogy a viszonylag vékony felhőkön átsütő Nap be tudta 
indítani a feláramlást, ekkor voltak komoly, 2-3 m/s-os emelések is, de 
ha a Nap elé ment egy felhő, az emelések pillanatok alatt megszűntek, és 
bármerre mentem csak kemény mínuszokat lehetett találni, majd elment a 
felhő a Nap elől,és ugyan ilyen gyorsasággal beindultak megint az 
emelések. A taktikám, ha annak lehet nevezni, viszonylag egyszerű volt, 
kitapasztaltam 3-4 helyet ahol volt emelés, mikor sütött a Nap. Ezekben 
tekertem szépen - és itt azt hiszem, tényleg szépen, mert egy idő után, 
mikor már kezdtem ellazulni, eszembe jutottak azok a dolgok amiket az 
oktatós repülések alatt hallottam. Például Langer Tibi indított úgy, 
pont ezen a napon, hogy egy - két körönként tágítsak a széllel szembe. 
Működött. Eszembe jutott egy repülés Farka Pistával, mikor mutatta, hogy 
húzzam tekerés közben a botot, ha emelkedni akarok. Ez a pillanat 
vízválasztó volt, mert mikor odafigyeltem arra, hogy a gép orra tényleg 
feljebb legyen, és ahogy Daró mondta mindig, hogy ne féljünk dönteni, és 
még egy kis lábat is tettem hozzá, elkezdtem azt az érzést érezni, hogy 
nyomódok bele az ülésbe, és a varió egyből eggyel többet mutatott. 
Innentől kezdve erre az érzésre ügyeltem, hogy meglegyen, és nagyon, de 
nagyon gyorsan tudtam emelkedni csavarás közben. Ahogy telt az idő, 
egyre bátrabb lettem (persze módjával), és egyre inkább kiláttam a 
gépből termikelés közben. Egyre könnyebben ment, amit Marcipán próbált a 
múlt héten a fejembe sulykolni, hogy nézzek ki a gépből, és figyeljem a 
körülöttem repülő gépeket, legyen terv hová fogok menni, ha kijövök a 
termikből. Mikor az emelések éppen megszűntek, és elkezdtem magasságot

veszíteni, mindig úgy helyezkedtem, hogy a lejtőre odaérjek. Igaz a szél 
estére alábbhagyott, de késő délután még a lejtőt lehetett használni, ha 
másra nem is, de arra mindenképpen, hogy az ember az időt húzza addig, 
míg újra kisüt a Nap.
A repülésemben a periodikusság ez volt. Termikben tekerni, egyre 
precízebben, emelkedni a plafonig (800 m), ha a plafonon voltam ki a 
termikből egy kis kóricálás, hogy veszítsek a magasságból, majd olyan 
700 m körül újra vissza a termikbe, és csavarni megint. Almulásnál 
lejtő, ingázás, és ahogy indul valami megint, felcsavarni, lehetőleg a 
plafonig, tartani, amíg tudom, és ha nem megy, megint lejtő.

Nagyon örültem annak, hogy tudtam figyelni a körülöttem mozgó gépekre, 
és következtetéseket levonni abból amit csinálnak. Például a lejtőn a 
PV6 ment előttem emelkedett, így a nyomába eredtem. Én is emelkedtem, ő 
addig ment előre, míg meg nem merült, ekkor én figyelmesen, de óvatosan 
kifordultam mögüle, úgy, hogy ahogy fordultam, benne maradtam az 
emelésben. Ennek az lett a következménye, hogy magasabbra kerültem, mint 
ő. :)
Egyébként köszönöm neki, hogy odafigyelt rám, mert látszott a repülésén, 
hogy nem akar zavarni, többször is volt, hogy utat engedett nekem. Mint 
az esti levelezésünkből kiderült, drukkoltak is, hogy meglegyen a 3 órám.

Volt egy eset, mikor 800-on abbahagytam a csavarást, elindultam a magas 
légtér felé, és 130-cal repülve, egyenes siklásban, 2 m/s-mal 
emelkedtem. Gondolom, ebben az esetben megbocsájtható a hangos 
káromkodás, hogy ez nem tudott mondjuk 600-on, vagy 700-on történni.

Volt egy pillanat, mikor azt hittem, hogy vége. Lecsúsztam 200-250-re, 
és úgy mentem neki a lejtőnek, hogy itt még ingázom, amíg bírom, utána 
irány a reptér. Végül nem pont így lett, de hasonlóan, csak jó sokáig 
tartott. Már egy ideje repkedtem a lejtőn oda- vissza, mikor hallottam a 
rádióban, hogy az agrikat elkezdhetik pakolni, és a startok is 
csomagolnak. Ekkor Daró hívott rádión, hogy még repüljek 40 percet, mert 
2 óra 20 perce repülök, és vigyem annyira hosszúra a gépen amennyire 
tudom, majd behúzzuk, és nehogy leszálljak, ha látom, hogy pakolnak.
Engedelmesen válaszoltam is, de mint kiderült hiába, mert nem hallották.

Folytattam az ingázást, és egyszer csak a Sorrento környékén elindult 
felfelé a varió. Olyan 200 és 250 között lehettem, megtekerni esélytelen 
volt, de elkezdtem benne nyolcasokat leírni. Annyira jól sikerült, hogy 
végig az emelésben tudtam tartani a gépet, és emelkedtem kb 50-60 
métert. Na erre nagyon büszke voltam - így bús magányomban - mert ez 
korábban még sosem sikerült. Mikor ez az emelés alábbhagyott, a pálya 
tengelyében még találtam egy újabbat Nem volt a jól megszokott 2, de 
azért emelt. Beletekertem, és felküzdöttem magamat, olyan 400-450 
méterig. Eddigre az emelés kifújt, vagy én estem ki belőle úgy, hogy már 
nem találtam meg, és már nem emelkedtem. Ekkor megláttam a PRÉKÓ oldalon 
az 5052-t egyenesen siklani úgy, hogy emelkedett. Nem gyorsan, de 
láthatóan egyre magasabban volt. Követni kezdtem, és furcsa módon én nem 
emelkedtem. Érdekes volt, hogy kb egy fél fesztávval voltam messzebb a 
pályától, mint ő, és én már nem emelkedtem. Korrigáltam, és ettől a pár 
méteres korrekciótól a gépem szépen megindult felfelé. Végigsiklottunk a 
pálya mellett folyamatos emelésben. Nem értettem, miért nem teker bele, 
de gondoltam, oka van, csak én nem tudom, hogy mi, úgyhogy követem, és 
meglátjuk. Láttam, hogy balra fordul, így vártam egy picit, ráálltam a 
körére, és elkezdtünk tekerni. Sok nem lett belőle, és nagyon hirtelen 
tűnt el mellőlem, ami aggasztott, hogy nem látom, de mikor meghallottam 
a rádióban, hogy megy leszállni megkönnyebbültem. Innentől kezdve már én 
sem emelkedtem többet. Visszasiklottam a lejtőre, az ott lévő emelés 
foszlányokban még ingáztam, amíg tudtam, majd mikor elértem a 150 m-t 
behelyezkedtem, besiklottam, és a tankolónál álltam meg. Mire kimásztam 

a gépből, és a lábaim is használható állapotba kerültek Bandi bácsi oda 
ért hozzám a trakival, és elsőként gratulált, hogy megvan a 3 óra. Mint 
utólag megtudtam, még egy perccel több is volt.

Jó érzés volt, hogy aki ott volt a hangár előtt mindenki velem örült. 
Úgy éreztem, kicsit viszonozni tudtam az oktatóimnak a belém invesztált 
energiát.

Nagyon de nagyon sokat tanultam ebből a repülésből, annak ellenére, hogy 
rengeteg hiba, bénázás, rossz döntés volt benne. Sokszor volt, hogy a 
körülöttem lévő gépek rám emelkedtek, vagy a már felettem lévő gépek 
gyorsabban emelkedtek, de nagy örömmel tölt el az, ahogy éreztem, hogy 
az idő múlásával egyre magabiztosabban, egyre kevésbé görcsösen, többet 
gondolkodva - szó szerint - irányítom a gépet. Többször előfordult, hogy 
elterveztem valamit (merre fordulok hová megyek, mert ott az emelés), és 
igen, úgy volt, ott volt.

Jót repültem. :) "

Írta: Hercegfi Mihály