Sokszor készültünk már rá idén, hogy repüljünk végre egy igazán jót, de valahogy az időjárás sosem teljesített a vártnak megfelelően... ezidáig! Most pedig nem számítottunk bomba időre, és mégis... az előrejelzés csak nagyon kevés cumulust ígért, de egész szép számmal sorakoztak fel az égen már 11 óra magasságában. 

Dél körül végeztem a gépbe történő bepakolással, így hát átsétáltam az Astirral a pálya másik végére, és segítség is akadt mindig, úgyhogy igazán zökkenőmentesen haladtak a dolgok. Az iránytűnek a tartó háza sajnos megrepedhetett, így az okozott egy kis galibát felszállás előtt, hogy a benne lévő olaj elkezdett lefolyni a műszerfalon. Egy kis ablaktisztítós-papírtörlős súrolást követően ezt is sikerült elrendezni, így egy óra előtt valamivel felszállhattam. 

Ezúttal különösen ügyeltem arra, hogy a vontatás a lehető legszebben sikerüljön, és számítottam is rá, hogy a Fox nem túl nagy induló sebessége miatt majd az egyik szárny ismét megpróbál leesni. Mivel ezt sikerült megakadályozni, és a vontatás alatt végig tudtam követni a Fox-ot meglehetősen könnyedén, így eleve egy nagy adag jókedvvel kezdtem meg a repülést! 

Még csak 600 méterig sem kellett vontatnom, a város felett olyan termiket fogtunk, hogy már 500-on oldottam és nem telt sok időbe, hogy a felhőalapon találjam magam. 1300 méter, kellemes 20 fok, sok-sok felhő az égen, és szinte mindegyik alatt meg lehet találni az emelést, olykor kifejezetten erőseket! Hát kell ennél több egy vitorlázórepülő pilótának?! Aligha! Nem is beszélve a látványról, amiben a felhőalap közelében gyönyörködhettem. Újra és újra hihetetlen csodaként tudom megélni, hogy ilyen közel kerülhetek a felhőkhöz, és innen nézhetek le a földre, ahol minden csak apró pontnak tűnik már... valahogy egészen kitágul a tér ott fenn, csakugyan olyan, mintha madárként lehetnék a magasban!

A három órás repülés alatt szinte sosem kerültem 1000 méter alá... most tényleg nem kellett minden idegszálammal azon lenni, hogy a tűnyi emeléseket megfogjam. Hajdúszovát és Derecske felé mentem ki, de a napban ennél egyértelműen több volt, ideje lesz hát télen ráfeküdni a távrepülések előkészítésére! A fiúkat közben hallgattam a rádióban, és úgy tűnt, gyakorlatilag minden irányban jó emeléseket fogtak (mind Nyíregyháza, mind Törökszentmiklós felé), végre igazán jó időben repülhettünk!

Jó három óra elteltével én egészen elfáradtam, és a felhők mennyisége is jelentősen lecsökkent, így aztán négy óra körül leszálltam, hogy megkezdődjön a szokásos gépmosás-hangárba berámolás-anyagiak rendezése napzáró program. Hála a sok segítségnek, nagyon gyorsan elkészültünk, így már hat óra körül nekivághattam a 100 km-es vezetésnek hazafelé. (Ezúttal Miskolcra, és nem Budapestre mentem vissza.)

Augusztus második vasárnapja csakúgy, mint az első, egészen ígéretesnek tűnt az időjárás előrejelzés szerint. Sok felhőt sajnos nem vártunk, de azért nem írt teljesen kéket a meteo... persze azt sejtettem, hogy fázni nem fogok, bőven harminc fok felé kúszik majd a hőmérő higanyszála. 

A szokásos vonattal megcéloztam hát Hajdúszoboszlót, így 11 óra körül ki is értem a repülőtérre. Az Astir már kint volt a hangár előtt, így következett is a gyors bepakolás, valamint a gép lemosása. A reptéren viszonylag nagy volt a nyüzsgés, mert lovas rendezvény is volt aznap a pályán kívüli területen, így aztán sokan jöttek kérdezősködni, amíg összekészültem... talán az egyik leggyakoribb kérdés az volt (és nekünk, pilótáknak persze elég vicces) hogy egyedül repülök -e az Astirral. Nos, bár azért nem kicsi a hely a kabinban, nem nézném meg, ahogy bepréselődik egy akkora repülőgépbe két pilóta. :)) 

Abból a szempontból is különleges volt ez a szombat, hogy ezúttal nem csörlésből, hanem vontatásból próbálkoztunk. Bár ebben a szezonban már vontattam Őcsényben, de azért kicsit izgultam előtte, és hát valóban, nem minden pontosan úgy sikerült, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Ámde, magamhoz képest sokat fejlődve ezen képes voltam gyorsan túllendülni, és arra koncentrálni, hogy megtaláljam az első emelést. Ez sikerült is, de 250 méteren! A meleg tikkasztó volt, a termik gyenge, de hát a türelem lassan csak rózsát termett megint, sikerült 6-700 méterig eljutni. Szerencsére egy ideig nem kerültem lentebb, és a vasútállomás felett jó kis emelést fogtam, ami egészen 1250 méterig juttatott.

Ezúttal sajnos a panoráma sem bizonyult olyan gyönyörűnek, mint az előző héten, inverzió nehezítette a dolgunkat. Idővel kialakult néhány cumulus, de a termikek végig nagyon buborékosak voltak, erősebb emeléseket csak 2, maximum 3 kör erejéig tudtunk fogni. Ezek mind a repülőtér város felőli oldalán voltak, a nem lakott területek, művelt földek/legelők felett ezúttal szinte semmit sem lehetett találni! A vasútállomás egyfajta "megmentő" pontnak bizonyult számomra, többször is sikerült ott újra kiemelkedni, amikor visszaestem 500-600 méterre. Távot sajnos senki sem tudott repülni, csak helyben, a közelben próbálkozott ("küzdött") mindenki. Többször is együtt tekertünk a többiekkel, ami viszont kárpótolt a kevésbé szép napi panorámáért (felhőképért). 

Egy igen intenzív két és fél órás folyamatos termikkeresést követően végül fél öt magasságában leszálltam, és következett a szokásos gépápolás-kipakolás-állomásra igyekvés. A nap leghasznosabb ötlete az volt, hogy vittem magammal a hátizsákomban váltópólót! Igencsak megizzasztott a vontatás és az alacsonyan történő termikelés, nem is beszélve a kánikuláról. Bár a repülés talán kevésbé volt élvezetes, mint a korábbiak, de annál tanulságosabbnak bizonyult. Az pedig mindenképpen sikerélmény, hogy sikerült fennmaradnom, és végülis több, mint kettő órát repülni.

A két utolsó júliusi hétvégét sajnos a rossz időjárás miatt nem a reptéren töltöttem, de az új hónap, augusztus ígéretesen indult. Szombatra viszonylag sok cumulust vártunk, és szerencsére kánikula sem volt, csak kellemes, 27-28 fokos maximum hőmérséklet.

Fél egy körül már berendeztük a startot, bepakoltam az Astirba, egyszóval minden készen állt a felszállásra. A felhők még kicsi messzebb voltak a reptértől, de szép lassacskán ők is közelebb araszoltak, ideje volt hát gépbe ülni valamivel egy óra után. 

A júliusi repülésekhez hasonlóan sajnos ezúttal sem sikerült fent maradnom az első csörlésből (pedig a viszonylag erős szél miatt 400 m-re mentek a csörlések). Sebaj, újra kell hát próbálkozni, majdcsak elkapom a megfelelő periódust, és meglesz az első emelés, ami reményeim szerint az alapig visz. 

Nem így alakult. Sajnos másodszorra is visszaestem, holott már jártam 700 méteren is... egy viszonylag erős első termiket követően hatalmas merüléseket találtam, így kényszerültem ismét a földre. A türelmes próbálkozás végül ismét meghozta gyümölcsét, a harmadik csörlésből már sikerült elkapaszkodnom, és egész gyorsan 1600 méteren találtam magam. A látvány leírhatatlanul gyönyörű volt! Mindenhol cumulusok, kék ég, alattunk színes kavalkádként kukorica -és napraforgó földek, tavak, és persze a fürdő....

 Arról nem is beszélve, hogy mennyire szuper élmény volt a többi géppel együtt tekerni, vagy csak egymás mellett siklani! Az időjárás érdekes, számomra kissé szokatlan volt, mert sokszor csak fél körön tudtam megfogni egy-egy termiket, és bár voltak igazán erős emelések 2 m/s feletti átlaggal, hatalmas merülésekbe is belefutottam, nem volt ritka a -4, -5 m/s. Szerencsére olyan "fix" pontok is voltak, ahol szinte mindig volt emelés, ha valahol megmerültem... és ez épp a reptér mellé, a fürdő felé esett ezúttal!  (Itt még egy nagyon jó emelést tekertünk leszállás előtt, 700 méterről 1300-ig ismét kiemelkedtem.)

A turbulens idő, és a kissé küzdelmes termik fogások aztán olyannyira elfárasztottak, hogy fél 6 körül már nem volt erőm tovább keresgélni, leszálltam, és addigra a felhők mennyisége is jelentősen lecsökkent. 

A fáradtságnak persze "amatőr hiba" okai is voltak, mint a nem elegendő folyadékbevitel, és a sapka hiánya... hát, van hova fejlődni, de az utóbbi néhány repülés során mégis egészen jól összeszoktunk az Astirral, legalább 2-3-4 órákat mindig tudtam repülni a környéken. Az idő ezúttal sem volt bomba a fiúk elmondása szerint sem, de a lehetőségekhez képest sikerült kihozni a maximumot a napból. 

A leszállást követően következett a szokásos gépből kipakolás-lemosás kör, majd irány a vasútállomás, és irány vissza Budapestre. Este 10 után valamivel hazaestem, az pedig már igazán nem meglepő, hogy nem kellett altatni egy ilyen nap után ;)

Ezidáig minden repülésemnek külön bejegyzést szenteltem, de ezúttal valamelyest megcsúsztam az idővel, így  a két legutóbbi két repülésem történetét igyekszem összefoglalni. A feladat nem is olyan egyszerű, meglepően gyorsan kopnak az emlékek, ahogy az élmények száma nő!

2020.06.27.

Bár nagy időjárásra nem számítottam ezen a szombati napon, rendkívül kellemes meglepetés ért! Előző nap Budapestről Miskolcra utaztam vonattal, majd szombaton korán reggel Miskolcról indulva vezettem Hajdúszoboszlóig. Az egész heti munkahelyi hajtás megtette a hatását, nem voltam túlságosan kipihent, így út közben már a második kávémat vettem, amit sikerült is magamra borítanom, így jött egy rögtönzött póló vásárlás - átöltözés még Balmazújvárosban. A fáradtság és a nem túl jó hangulatom miatt nem számítottam nagy repülésre, de az időjárás kárpótolt mindenért.

Kicsit későn sikerült a startot berendezni és bekészülni a gépbe, így kettő óra után csőröltem először. Nem lett magas, csupán 300 méter, és mire megfordultam, illetve elindultam az iskolakörön, gyorsan 200 méteren találtam magam. A harmadik forduló előtt aztán találtam egy nem túl erős emelést, de kitartó körözéssel meg is emelkedtem, és azon kaptam magam, hogy már 1600 méter körül járok, a felhők között. Azzal viszont már kevésbé számoltam, hogy a szél is elég erős, így kisodródtam Hajdúböszörmény felé.

Nem került túl sok erőfeszítésembe a felhőalap közelében maradni, szuper emeléseket lehetett fogni egészen sokáig... jó két óra repülést követően viszont gyengültek a termikek, kevesebb lett a felhő is, és ekkor gondoltam úgy, hogy ideje lesz a reptér felé venni az irányt (Kajó Marci már leszállt az ASW-vel), de még fogok egy emelést, és majd alapról elindulok vissza...ez sajnos nem jött össze, 1100 méteren voltam, amikor úgy döntöttem, itt az ideje a reptér felé keresgélni tovább. Emelést már nem nagyon találtam, merüléseket annál inkább, így nem túl büszke magasságon értem vissza Hajdúszoboszló felé.  Maga a repülés viszont nagyon-nagyon élvezetes volt, talán az egyik legfelszabadultabb, legszebb "helyizés", amit valaha repültem!

A nap végén az Astirt lemostam és vissza is került a hangárba, ezután pedig hazafelé vettem az irányt, vagyis újabb 100 km vezetés következett, igencsak kellemes fáradtsággal.

2020.07.04.

A múlt heti forgatókönyv fordítottja lett igaz erre a szombati napra, vagyis jobb időt vártunk (elég sok fehér gép összegyűlt a starton a távrepülésben bízva), és sajnos végül egy valamelyest kevésbé élvezetes repülés jött össze. Ezúttal vonattal érkeztem Budapestről, a MÁV persze iszonyatos késéseket produkált, de időben kiértem a reptérre, 11.30 körül már pakoltam a gépbe az akksikat, az ernyőt, és 12 után ki is húztuk az Astirt a startra. Szinte teljesen zárt felhőzet volt, a pálya tocsogott az előző nap leesett esőtől, ez pedig nem sok bizakodásra adott okot. A szél sem volt gyenge, vagyis az elsodródás veszélye megint fenn állt, de mindezek ellenére eléggé optimistán másodiknak csőröltem a fehér gépek közül. Nem sikerült elkapaszkodni, de ezzel nem voltam egyedül, többünknek szüksége volt nem egy próbálkozásra. Ez persze valamelyest növeli a feszültséget, de még a negyedik csörlésem előtt is egészen nyugodtan ücsörögtem a gépben, immár a napon, mert szerencsére felszakadozott a középszintű felhőzet és csak a cumulusok maradtak. 

Negyedszerre aztán sikerült fennmaradni és egészen alapig emelkedni, ami a várt 1500 méterrel szemben csupán 1100 méter volt. Jó emelést persze már a Debreceni Repülőtér légterében fogtam, így a srácok szóltak, hogy vegyem másfelé az irányt, mert érkező gépet várnak Debrecenben. Hajdúszoboszló felett még valamennyit keresgéltem, de nagyon gyenge emeléseket találtam, viszont annál nagyobb merüléseket, így ezúttal nem sikerült 3 órát repülni, mint az előző héten. 

Mindenesetre ez a nap is rengeteg tanulsággal szolgált számomra, mert ahogy megállapítottuk a starton, bár kötélvégen 3 m/s-ből eltekerni élvezetesebb, egy-egy ilyen kevésbé jó idős napból többet lehet tanulni! A gépből történő kipakolást és lemosást követően bepakoltuk a hangárt, majd Pisti kivitt a vasútállomásra és irány Budapest! Mondanom sem kell, aznap nem kellett altatni, 11 óra körül beájultam az ágyba, és nyomban el is aludtam... 

A 2020-as szezon nem csak nekem, de sok pilótának nem indult a terveknek megfelelően: a koronavírus-járvány nagy mértékben hátráltatta a repülések szervezését, mire viszont valamelyest visszaszorult a vírus terjedése, búcsút mondhattunk a jó időnek is (hát még ha sajnos csak hétvégén tud repülni az ember... akkor garantált, hogy szombat-vasárnap csöndes esőre vagy zivatarokra lehet számítani minden mennyiségben).

Június 13-a csakúgy, mint a korábbi szombatok nem tartogatott számomra felhőutakat és szuper emeléseket, de egy repülhető nappal, valamennyi helyizéssel én már kibékültem eddigre. Az előrejelzések szerint Hajdúszoboszlón megint esős, zivataros délutánra számíthattunk, ezért hát a közmondásnak megfelelően döntöttem: ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor márpedig Mohamednek kell mennie a hegyhez. Nézzük meg, mi a helyzet a Duna jobb partján, irány Őcsény!

Egy viszonylag korai kelést követően vonatra pattantam, és meg sem álltam Sárbogárdig, majd egy regionális kis vonattal Őcsényig. 10 óra, tikkasztó meleg, egy teremtett lelket sem látni az utcákon. Nyakamba vettem a a falut, és egy fél órás sétát követően megérkeztem a repülőtérre. A hétvége programja elég sűrűnek ígérkezett Őcsényben, mert a Rally Kupa aktuális futamát éppen ők rendezték, ezért hát igazi nyüzsgés fogadott a reptéren több mint 10 versenyzővel és a lelkes, segítőkész helyi erőkkel. 

A vontatások 12 óra után kezdődtek meg és mind bizakodóak voltunk az időjárással kapcsolatban: majd csak közelebb jönnek azok a formás kis cumulusok, és a versenyzők megrepülhetik a kiírt több, mint 300 km-es feladatot, én pedig körbenézhetek a környéken egy hosszabb helyizés keretében. Délután 2-3 óra magasságában sajnos valamelyest összeálltak ezek az aranyos kis felhők, és az első vontatásom pont egy ilyen rosszabb periódusban volt, ezért hamar visszaszálltunk a nagyvassal. És bár elég régen repültem már (idén először! - még leírni is fáj) szerencsére a vontatás simán ment, szépen követtük a Cessnát. 

A második felszállásom előtt egy hosszabb szünetre került sor, mert a vontatógépnek tankolnia kellett, de a jó társaság miatt csöppet sem telt unalommal a várakozás: a helyiek igazán vendégszeretőek voltak, így gyorsan megtaláltuk a közös hangot, és sok-sok reptéri történetüket hallgathattam meg. A második vontatás alkalmával egy másik pilóta került mögém, mégpedig a nagyvas megvásárlása iránt komolyan érdeklődő Pécsi Repülőklub egyik pilótája. A kései idő ellenére (ekkor már fél 5 körül járt az idő, széteső cumulusok tarkították csak az eget) sikerült 1200 méterig emelkednünk és egészen Pécsig elláthattunk a magasból. A széles, de elég gyenge termikek azért jó lehetőséget biztosítottak a gyakorlásra, és tőlem szokatlan módon most abban hibáztam, hogy hajlamos voltam túldönteni a gépet! 

Ezt a hosszabb repülést egy fergeteges leszállás koronázta meg alacsony áthúzással, 250 km/h-s sebességgel, és egy elegáns leszállással. A történethez hozzá tartozik, hogy a nagyvas gazdát cserélt az Őcsényi és a Pécsi Repülőklub között, így az egyik utolsó repülést élvezhettem vele Őcsényben.

Naptól megpirulva, éhesen, és fáradtan indultam vissza este Budapestre, de telis-tele csodaszép élményekkel! Pluszpont, hogy Őcsényben szombaton este 6 után is lehet ám még finom fagyit és hideg sört kapni, így az állomáson történő várakozás is gyorsabban telt. 

A vitorlázórepülés kapcsán a pilóták fejlődésének két hatalmas korlátja van – a rendelkezésre álló idő, illetve pénz. A kor és persze az élethelyzet függvénye is, hogy kinek melyikből mennyi jut, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy nem én vagyok az egyetlen pilóta, akinek mindkettőből elég kevés (arról nem is beszélve, hogy máshol tartózkodom, máshol repülök, és máshol van az „otthon” – így folyamatosan ingázom is). Az időkorlát miatt az egy szezonra történő gépbérlés nekem nem kifizetődő – amikor viszont eljutok a reptérre, szeretném a kevéske időmet maximálisan kihasználni, és annyit fejlődni, amennyi csak lehetséges. Klubos keretek között szerencsés esetben erre van lehetőség, ugyanakkor azt se várhatom el, hogy amikor feltűnök Hajdúszoboszlón, csak és kizárólag én repülök majd az áhított repülőgéppel.

Mi lehet hát a megoldás? Néhány szezonon keresztül sajnos csak az egy helyben toporgás volt – de régóta érlelődött bennem, hogy ideje lenne ismét a jó ütemben történő fejlődés útjára lépni. A válasz? Janus CM. Idén tavasszal ugyanis egy új repülőgép érkezett Hajdúszoboszlóra – amit nem kell teljes szezonra kibérelni, egy-egy napra is lehetséges. Egy felszálló motoros vitorlázó-repülőgépnek az is az előnye, hogy nem kell azon izgulni, mikor jön a csörlőkezelő, vagy lesz -e vontatógép. És terep sincs többé, mert bárhonnan hazaérünk, ha úgy alakul. Jolly Joker? Határozottan!

Egy héttel korábban már kitűztük, hogy mikor repülök először a Janussal: június 22-re esett a választás. Az időjárás folyamatos aggodalommal töltött el, mert szinte nem volt olyan nap, ami ne zárult volna zivatarral. Az előrejelzés szombatra is hasonló időt jósolt, egészen az utolsó pillanatig.

Az elméleti felkészülést is körülbelül egy héttel korábban kezdtem meg: a légiüzemeltetési utasítást a tulajdonosok lefordították magyarra, így könnyűszerrel áttekinthettem, hogy mire is számítsak, és milyen check-listeknek kell a fejemben lenni. Mivel motoros szakszóm nincs, így a repülésnek ez a része jelentette számomra a legnagyobb kihívást: üzemanyag-csap, gyújtáskapcsoló, légcsavarfék... felszállás előtt ezeket többször átbeszéltük, így minden a helyére került a fejemben.

Aznap már reggel 8-9 óra magasságában megjelentek az első cumulusok az égen. A sok eső után persze nem vártunk 2000 méteres felhőalapot, de a kiindulási 550 méter nem volt túl biztató. Az emelések se voltak igazán erősek, és az alap közelében egyre gyengültek. A türelmes várakozás technikáját alkalmaztuk, addig a reptér többi teljesítmény-gépe is a magasba emelkedett.

Ezek a percek sem teltek unalmasan, mert semmihez se hasonlító élmény „beleharapni” egy-egy bolyhos cumulus foszlányaiba. A felhőzés persze nem megengedett – de ilyen közel lenni a pamacsokhoz már önmagában is élmény. Nem túl gyakorlott pilótaként még mindig némi aggodalommal töltött el, ha 3-4 gép egyszerre tartózkodott egy termikben, közel egymáshoz, de pont ezért jó választás a Janus, és egy tapasztaltabb pilóta a hátsó ülésben.

Körülbelül egy óra helyizés után megindultunk a Keleti-főcsatorna felett. Itt már találtunk igazán jó emeléseket is (3-4 m/s), de az alap nem emelkedett túl gyorsan. A hibáimat elkezdhettem fejben listázni, hiszen minden repülésnek ez az egyik nagyon fontos eleme: a tanulsága! A kezdeti bedöntést általában még egész jól eltalálom, de hajlamos vagyok a kilaposításra a termikben megtett néhány kör után. Ahhoz is hozzá kellett szoknom, hogy a Janusban viszonylag erőteljesen kellett taposni a lábpedált, és mindeközben arra is figyelni, hogy a kéz és a láb mozgásai teljes szinkronban legyenek – vagyis ne csússzak meg, ezzel feleslegesen veszítve energiát, magasságot.

A Keleti-főcsatorna vonalától eltávolodva, egy új döntéstől vezérelve (merre vannak szebb cumulusok?) elindultunk észak felé. Nagyhegyest, Balmazújvárost és Hajdúböszörményt érintve haladtunk észak, észak-keleti irányba. Eközben a magasszintű felhőzet is tette a dolgát, és a termikeknek ismét egy rosszabb periódusát kaptuk el. A biológia is kezdett korlátot szabni a repülés hosszának (pedig a vízfogyasztást nem vittem túlzásba) – így bő 3 óra után ismét Hajdúszoboszló felé vettük az irányt, motorral megtámogatva.

A gépet szétszedni és összerakni egyaránt meglepően gyorsan lehet, és két fő is elég hozzá, mert a szállítókocsi speciális kialakításának köszönhetően bivalyerős segítőkre sincs szükség. A megszokott ingázás részeként aznap várt még rám 100 km autózás, de a jóleső fáradtság andalító érzésével vettük hazafelé az irányt. Madarakkal repültünk, felhőket szeltünk, és bizony néha viszonylag alacsonyról is tanulmányozhattam a Hortobágy szikes pusztáit... élmény volt, a javából! Hogy lesz -e folytatás? Ez nem kérdés.

Ha Ti is szeretnétek kipróbálni a Janust:

http://www.januscm.hu/pilotaknak.html

Ha pedig kíváncsiak vagytok arra, hogy milyen volt ez a repülés a hátsó ülésből:

http://www.januscm.hu/rep%C3%BCl%C3%A9sek/2019-06-22-kiss-adrienn.html

Bár a rendkívül esős tavaszi időjárás ugyancsak megnehezítette a vitorlázórepülő-pilóták napjait mostanában, én elég szerencsésnek bizonyultam, mert a második üzemnapomnak tervezett szombaton gyönyörű kék volt az ég.

Az első üzemnaphoz képest sokkal felkészültebben (naptejjel, sok-sok vízzel, fehér sapkával) vágtam neki tehát az újabb kalandoknak. A változó szélirány valamelyest megnehezítette a maroknyi csapat dolgát, de délután fél három magasságában felszállásra készen vártam a nagyvasban.

A csörlés a körülményekhez képest egész kielégítő volt (sajnos 250 m-nek már örülni kellett), így innen indult a küzdelem a fennmaradásért. Nagyon gyenge emelések voltak, amikben igazán szűken kellett megfordulni, ami valljuk be, nem az erőssége a nem túl tapasztalt pilótáknak (így nekem sem). 

Ám a nehézségek végülis azért vannak, hogy tanuljunk belőlük, így végre kiemelt figyelmet fordíthattam arra, hogy hogyan is kell megmaradni az ilyen szűk termikekben, és számtalan jó tanácsot kaptam az oktatótól. Igen, taposni kell, rendesen! :D 

 600 méter körül az aggodalmak elcsitulhattak, stabil 2-3 m/s-t fogtunk a reptér melletti földek felett. Pillanatok alatt 1000 méteren találtuk magunkat, és mehettünk volna fentebb is, de számtalan iskolakör várt még ekkor a nagyvasra.

A felesleges magasság mire használható? A korábbiakban említettem (lásd: idei első üzemnap), hogy gyakorultuk már az átesést, így most a nagy sebességű repülés (160 km/h) következett... micsoda hangja volt az IS-nek!

Elegendően alacsony magasságon, az iskolakörre besorolva megnéztük a fürdőzőket is felülről, majd leszállás... nagyon jó, de túl rövid volt, maradtam volna még...

A nap végére a szokásos fáradtság lett rajtam úrrá, de egyfajta jóleső fáradtság. Egy-két kört még repültünk, hogy gyakoroljam a leszállásokat, de továbbra is azt érzem, bizony edzenem kell a nagyvasra (karban). Este hat körül irány haza, még 100 km vezetés, és sajnos baleset is volt az úton...későn értünk haza, fáradtan.

Következő üzemnap? Azt hiszem, valami újdonságról is beszámolhatok majd, és egy egészen más gépben, más típusú élményben lesz részem... tartsatok velem! :)

Április 20, napsütéses reggel. Olyan izgatott vagyok a szezon első üzemnapját illetően, hogy már reggel 6-kor kipattanok az ágyból. Nyolc óra körül elindulunk, másfél órás autóút áll előttünk. A forgalom gyér, gyorsan lehet haladni, faljuk a kilométereket. 

Pont időben érkezünk meg a reptérre, kipakolás. Szinte jutalom, hogy a szárnyvégen kísérhetek egy Ka-6-ost a startra, olyan régen fogtam már repülőgépet. Arról végtelen hosszú bejegyzést lehetne írni, hogy miért is alakult ez így... a felnőtt lét velejárói. Élet egy másik városban, egyetem, munka... nem kevés egyszerre, és a szabadidős tevékenységekre jutó idő sérül leginkább. De fel a fejjel, most végre repülés!

Igen ám, de a repülőtéren szembesülök vele, hogy imádott Góbém nyugdíjba vonult, és az egyetlen kétüléses gép immár a nagyvas, vagyis az IS28B2. Sebaj, akkor itt ma típusrepülés lesz!

Bár nem ez lesz az első repülésem a nagyvassal, halovány emlékként él csak bennem, hogy néhány éve oktatóval repültem egy kört ezzel a géppel, és akkor igencsak nehezen bírtam vele. Ha gyúrni kell vállra, hát gyúrni fogok, ez nem lesz akadály. :)

A földi előkészítést követően elérkezett az idő az első iskolakörhöz. Nagy a forgalom a reptéren, figyelni kell, ki mikor indulhat, de az oktató mellett nem aggódom. Az emlékeim nem csaltak, az IS irányítása izmost kart követel meg, és persze egy kicsit más szemléletet, mint eddig. Nem egy 2-300 kg-os gépről beszélünk, a fesztáv sem a megszokott 15 méter. (Góbé esetében csupán 14 m.)

A legnagyobb újdonság számomra az ívelőlap használata, de két kör utána kezdek hozzászokni. Ez az első két kör sajnos igen gyorsan ment le, mert végig merülőzónán keresztül haladtunk. Na de a harmadik! Először csak 1-2 m/s-es emelés, majd 3-4 m/s is! 1800 méterig meg sem állunk, innen nézve már csodás a világ. Mivel a repülőgép más növendékeknek is kellett, ezért nem folytattuk a termikelést, hanem következett a nagyobb sebességek, a nagy bedöntésű fordulók és az átesés kipróbálása. Az IS barátságosnak bizonyult, 55 km/h-ig csak liftezett, és az átesés sem volt vészes. Hasznos volt átbeszélni a termikelési technikámat is, hiszen azon mindig van mit csiszolni. Tipikus hibám, hogy szűkebb termikben nem döntöm be eléggé a gépet, de úgy érzem, a megbeszéltek hatására most ebben is fejlődtem mind technikailag, mind fejben. Hiszen ennek is egy része fejben dől el!

 Ezután még két iskolakört repültem, és a többi növendék is gyártotta a köröket. :) A tavaszi napsugár nagyon csalóka volt, az arcom enyhén leégett, azt már meg is fogadtam tehát, hogy naptej nélkül nem indulok a reptérre. Az üzemnap végeztével rám még egy 1,5 órás vezetés várt haza, ami kicsit fárasztó egy ilyen élményekkel teli nap után. 20.45-kor már ágyban voltam, és elragadott az álom.