Tegnap még enyhén szólva újszerű élmény volt egyedül repülni, meglepő, szokatlan, kicsit stresszes (leginkább csak a rákészülés), de mára rendeződtek a gondolataim jobban, a reggeli ellenőrző sem érintett vészesen. Teszem, ami a dolgom, legjobb tudásom szerint kell repülni az iskolakört, ha be akarom fejezni az 5 egyedül repülést, azaz eljutni a B vizsgáig.

Az időjárás nagyon a kezemre játszott, fél kilenc körül még csak gyenge, északi szél fújt, teljesen pályairányú. Az egyik legtapasztaltabb oktató szeme elé kerültem, de nem hallottam már azt az erős szívdobogást, ami tegnap még az első felszállásom kísérte.

Érkezik a Góbé

Persze az igazi boldogságot akkor éreztem, amikor átmentem az ellenőrzésen, és már a súlyokkal megrakva sétáltam a gép felé. Ismét csekkoltam a szélirányt, de még nem fordult be, átpörgettem magamban a jelentést (erős a késztetés, hogy hangosan mondjam).

Zavartalan csörléssel 350 m-re mentem, és szép komótosan, semmiről sem elfeledkezve kezdtem meg a fordulókat. A hosszú falon volt időm néhány másodperc erejéig szusszanni, a mutató el sem mozdult 70km/h-ról, bár más horizonthelyzettel kellett repülnöm és erőteljesebben nyomni a botot, hogy ne lassuljak 60 km/-h-ra.

Az egyik kezdő az oktatóval leszállás után

Merőben más érzés volt egyedül utazgatni odafönt... az érzés, hogy bár enyém a felelősség teljes mértékben, nem volt teher, viszont a szabad döntéshozatalt nagyon élveztem. :D Elismerem, szükség volt a megszabott felszállásszámra, az oktatók terelgetésére, sőt, még szükség is lesz rá egy ideig, de mégis hihetetlen örömmel töltött el, hogy csakis egyedül irányítom a jól ismert sárga Góbét.

Sajnos dél után nem sokkal egy kialakuló zivatar félbeszakította az üzemnapot, gyorsan el kellett pakolni, de az esőben, villámok közben megtartott sorakozón még megvolt az ünneplésem, egy kis elfenekelés, de csak amolyan lányoknak kijáró módon. (Na jó, egy-két kivétel volt, aki engem sem kímélt meg, az ütés csak olyan volt neki, mint bármikor máskor....)

A teljesítménygépek felszállásra várakoznak

Nem túlzás állítani, hogy még mindig az élmények, új tapasztalatok hatása alatt vagyok, teljesen előttem van a Sajó vonala fentről, viszonyítási pontnak a pályával párhuzamos utak, vagy éppen ahogy a kezem a féklapra siklik és lassan kiengedem, hogy veszítsem a magasságot.... és ami a legjobb az egészben, hogy fent valóban kitisztulnak az ember gondolatai, leköt a feladat, és lent ragadnak a földön az apró-cseprő problémák. Még ha csak 5 percre is... :)