Bizonyos, hogy ha nem lenne óránk vagy naptárunk idén, akkor is tudnánk, ha itt a hétvége: mert esik az eső! De még hogy... Életem legbecsületesebb bőrig ázása esett meg ugyanis szombaton, július 27-én.
Az időpontot szokás szerint jó előre kitűztük, mert sajnos nem az időjárás függvénye immár, hogy mikor repülök, sokkal inkább az időbeosztásé. Egy héttel korábban még 35 fok, ragyogó napsütés, száraz idő szerepelt az előrejelzésben. Négy-öt nappal korábban már szó esett labilis, nedves légtömegekről, előző nap pedig egyértelmű lett, hogy lesz zivatar. Mivel ezt csak késő délután-este felére prognosztizálták, így nem tűnt lehetetlen vállalkozásnak a szombati repülés.
Azon a bizonyos reggelen otthon (Miskolc mellett) csöndes esővel indult a nap. Ez nem szegte kedvem, mert az időképen láttam, hogy Hajdúszoboszlón süt a nap, és esőnek egyelőre nyoma sincs. A középmagas-magasszintű felhőzet már több aggodalmat okozott, de 11 óra felé végre feltűnt néhány cumulus is, igaz nem a reptér közvetlen közelében.
A Janust már Zsolti és Laci összerakták, mire én a reptérre értem, de a felszállással még vártunk egy kicsit. 12 után nem sokkal a magasba emelkedtünk.
Ezúttal én hátul ültem, ahol természetesen sokkal több volt a hely, így kényelmesen behelyezkedtem egy hosszabb repülésre készülve. A reptér körül sajnos nem nagyon találtunk emelést, így elindultunk a Hortobágy, illetve Nádudvar felé. Szerencsénkre nem voltak hatalmas merülések, de a varió csak igen ritkán ment fel 0 m/s felé. Nagyon érdekes időjárási helyzet volt, a felhők nem emeltek igazán, és a termikek is vonalban voltak (már amennyi volt). Felszállás után fél órával elkezdett cseperegni az eső, de úgy láttuk, ez csak lokális csapadék lesz, így még nem szálltunk le. A szárny teljesen vizes lett, de alig öt perc alatt meg is száradt.
Mivel Laci sem nyomott sokat az első, és én sem a hátsó ülésben, így egészen máshogy viselkedett most a repülő, mint amikor Zsoltival repültem. Kicsit szoknom kellett, hogy kevesebb láb is elég forduló közben, mert egyszer-kétszer bizony megcsúsztam. Laci felhívta rá a figyelmem, hogy nézzem csak a cérnát, mi is történik, de én is éreztem, hogy lehetne ezt szebben. Abban is igaza volt, hogy ha egy kicsit érzem, hogy a gép csúszik, de nem tudom miért, akkor az a legjobb, ha kicsit engedem a botot és a lábat is, hogy szabadon mozogjon, mert a gép megtalálja a stabil pozíciót. Igaz a közismert mondás, hogy a pilóta azért van ott, hogy elrontsa a repülést, repül az a gép magától. :D
Az első kis eső után visszaindultunk Szoboszló felé, és sajnos a város felett sem találtunk semmit. Újra rákezdett az eső. Laci kérdezte, hogy megnézzük -e a felhőket még egy másik irányban, de én nem láttam értelmét, így a leszállás mellett döntöttünk. És milyen jól tettük! A földön már ömlő esőben szálltunk ki a gépből, futás vissza a kocsihoz, mentsük a menthetőt. A napszemüvegem valahogy bevezette a szememhez az összes vizet, így félvakon, de hihetetlen sprinttel rohantunk a szállítókocsikhoz. Mire a kocsival kiértünk a géphez, ismét egy csöndesebb periódus következett. Visszahúztuk a gépet, de már ekkor látszódott, hogy nem ússzuk meg ennyivel, mert nagyon sötét felhők gyülekeztek a reptér mellett, és dörgött az ég.
Zsolti nélkül kicsit szárnyavesztetten, nem 15 perc volt a gépet berakni a kocsijába. Az eső pedig nem kímélt. Két kedves úriember személyében segítségünk is akadt - máig nem értem, hogy lehettek ilyen rendesek, hogy a szakadó esőben sem hagytak minket ott. A hazafelé út sem volt szárazabb: olyan felhőszakadás kísért minket Hajdúnánásig, hogy 50-60 km/h volt a max. sebesség, amivel tudtunk menni két település közt is.
Megfázás a hatalmas elázásból nem lett - otthon persze első volt egy forró zuhanyt venni. Öröm az ürömben (jó lett volna többet repülni), hogy gép és ember biztonságban volt a nap végére, és bár nem zökkenőmentesen, de megoldottunk mindent közösen. Tanulság? Van mit javítani még a szintidőn.
