Szeretem ezeket a kíméletlen, forró, fülledt nyári estéket. Nincs idő gondolkodni, nincs idő habozni, csak futni és futni, menteni, amit lehet...

A levegőben már három napja valami megmagyarázhatatlan feszültség érződött. Szinte hallani lehetett, ahogy összekoccannak a molekulák, nő a páratartalom, sűrűsödik, örvénylik az éter. Ma este elértük a kritikus feszültséget, nem várhatott tovább a zivatar. 

Kettő óra körül haragos, kék felhők kezdtek gyűlni a repülőtértől nem messze. A kék kékebb volt, mint valaha, és végül lilába hajlott, majd fekete fátyolként borult felénk. Ez a lepel nem volt könnyed, hanem fojtogató nehézség volt benne. A levegőben mégsem éreztem a veszélyt, csak maradni, maradni még... innen fentről olyan szép a világ. 

Fél négykor ért nyomomba az égi háború előszele. Lecsapott az első villám. A vakító villanás kettészelte az eget, így már nem volt mire várni: vissza kellett ereszkedni a földre. Futva tettük meg az utolsó pár métert a hangárig, és amikor minden biztonságban volt, már nem volt miért igyekezni. Észre sem vettem, hogy teljesen leizzadtam a nagy rohanásban, így jól estek az első hűvös cseppek. Feltámadt a szél, és a hangár sarkánál lévő nyírfa hajlékony ágait tépázta. Az ágak meghajlottak, mintha csak táncot lejtenének, és a mozgás egyre gyorsult. A szél a kis fűszálak között is átszaladt, őket is felkérte egy táncra, és haladt tovább, míg nem felkapta a föld porát, és szimmetrikus tölcsérré alakította, amit tovarepített a szántóföldek felé. 

Ott maradtam a hangár sarkánál. Elfeledkeztem róla, hogy egyre erősebben mossa az eső az arcom, és az sem zavart, hogy a hajamról kövér cseppek csúsznak lefelé. Áztam, áztam, és csöppet sem fáztam, mert élveztem ezt a forró, fülledt nyári estét, amikor az anyatermészet egy kicsit ismét feltárulkozott előttünk.