Már kezdőként is csodálva figyeltem azokat a pilótákat, akik a reggeli sorakozó után kitolták a fehér gépeket, délelőtt készültek a repülésükre, majd egy-egy vontatás után órákat töltöttek a magasban, akár nagyobb távolságokat is megtéve.
Mindez persze egy hosszú, rögös út eredménye. Kitartó munkával, kellő elszántsággal elérhető, de mégis, 2013-ban tőlem ez még nagyon távolinak tűnt.
Tavaly év végén átléptem a bűvös határt, 30 repült órám volt Góbéval. Októberben repülhettem volna meg a típust, de több okból kifolyólag halasztódott az esemény. (5 órás feladatot már úgysem tudtam volna repülni késő ősszel) Idén az ellenőrzőket követően, a szabályzatnak megfelelően 15 felszállás és 5 óra repülés után érkezett el a pillanat a Pirat típushoz.
Már az Avas Kupa előtt, a hangárban sétálva sokszor tekintettem rá vágyakozva. Kis segítséggel megtanultam, hogy hogy kell szétszedni, összerakni, esténként olvasgattam a légi üzemeltetési utasítást.
Az Avas Kupa után ismét országjáró körútra indultam (Őcsény, Farkashegy), így az egyetlen júliusi hétvégét nem Miskolcon töltöttem. Elérkezett augusztus. A nemzeti bajnokság első edzőnapját kihagyva maradtam LHMC-n, és lélekben már nagyon készültem a nagy pillanatra. :)
Délelőtt szakosztály vezetőnk engem, és még egy Pirat típus várományost felkészített a repülésre, de a jó időre való tekintettel két klubtagunk délben elindult a repülőgépekkel első távjukra. (A 100 km-es táv egyébként sikeres volt, mindketten visszaértek 3-4 óra magasságában)
5 óra körül készülhettem be a 4387-es Piratba. Első üléshelyzet, ólomsúly, ejtőernyő… rádió az ejtőernyőre csipeszelve… kabintető zárva, biztosítva… kötél beakasztva… feszes, mehet a fel!
Régen éreztem ilyen izgalmat repülés előtt. Kicsit talán az első egyedülire hasonlított. Tudatosodott bennem, hogy nem ül mögöttem senki, aki majd megoldja a dolgokat, ha én valamit elrontok. Csak én vagyok, és az új típusom. Hát akkor itt az ideje megismerkedni, és kellő bátorsággal felvértezve felszállni.
120 km/h-val haladva először 600 m-re vontatott fel az Apollo Fox. Oldás után rögtön sikerült megfogni egy termiket, és meg is lepődtem, hogy a Pirat mennyire könnyen benne marad, szinte dolgozni sem kell vele… igazuk volt azoknak, akik mondták, hogy nagyon jó vele tekerni.
100 m emelkedés után kivettem a termikből, mert sajnos időhiány miatt pörgetni kellett a típusrepüléses felszállásokat. Megbeszéltük a földön, hogy kisebb és nagyobb sebességgel is próbáljam ki, hogy hogy repül. 150 km/h-ig nyomtam a botot, ott azért már volt hangja, de egyáltalán nem éreztem vészesnek. Az érzés viszont nagyon újszerű volt, hogy visszavéve normálisra a sebességet a repülőgép egészen sokat emelkedik.
A féklap valóban igen hatásosnak bizonyult, a jel után 5-10 m-rel szálltam le, és a lebegtetés is jól sikerült, szépen simult a földhöz a repülőgép.
A következő vontatás elején sem volt még tökéletes a követés, de kezdtem azért szép lassan megszokni a Piratot. Két 400 m-es vontatás és 2 csörlés volt még a típusrepülés része. A csörlés elején talán kicsit meredeken indultam, de a kabinban ez számomra annyira nem érződött… a kontra mozdulat azért megvolt, hogy ne ágaskodjon a repülőgép.
Az első csörlés 400 m-re ment, így abból még egy hosszabb iskolakört repülhettem. A Góbéhoz képest nagyon nagy élmény volt érezni, hogy mennyire jól siklik, egyszerűen fogalmazva: ezzel a repülőgéppel lehet haladni.
Az utolsó vontatásomat követően, este 7 órakor bepakoltunk, és következett az ünneplés egy kis elfenekeléssel.
A nagy pörgés ezután is folytatódott, ugyanis este 8 órakor már indultam Hajdúszoboszlóra a Nemzeti Bajnokságra. A tudósítások a Magyar Vitorlázórepülő Szövetség facebookjára így a helyszínről folytatódnak. :)
