Már egy ideje foglalkoztatott a gondolat, hogy el kellene kezdeni a vontathatói képzést, de valahogy halasztódott a dolog, egészen július végéig, amikor is elkezdődött klubunkban a tábor.
Sajnos idén kifejezetten rossz hétre tettük a tábort, mert eddig szinte minden nap szemerkélő esőben volt részünk. A szombati nap, tehát a tábor kezdő napja még aránylag szép időjárást ígért, ezért aznap meg is kezdtem a képzést.
Az első felszállás előtt 1-1,5 órás földi előkészítés volt, majd eljött a várva várt pillanat. A bemutató körön fent már átvettem egy kicsit a botot, és meglepő módon nem is volt olyan nehéz tartani a horizont helyzetet. A második körtől kezdve nekem kellett a fordulókat is végrehajtani, persze az elején ez még csak némi csúszással sikerült. A negyedik körtől következett az igazán kemény rész, de ez már csak vasárnap: meg kellett tanulni a földön is követni a vontatógépet. Ez azért is különösen nehéznek bizonyult, mert Apollo Fox vontatott, tehát a földön guruláskor kevés volt a sebesség, nem volt egyszerű vízszintesen tartani a szárnyat. A feladattal aránylag hamar megbirkóztam: tudtam, hogy ilyenkor még kevésbé hatásosak a kormányok, erőteljes mozdulatok kellenek.
Hétfőn tovább folytatódtak az izgalmak, bár délben egy zivatar közelsége miatt megállt az üzem. Délután fél 3 körül folytattuk a vontatásokat, és már éreztem, hogy most kell majd igazán koncentrálni: ha jól teljesítek, akkor egyedül repülhetek. Az első körben 500 méterre vontattunk, váltott spirálokkal és lehúzásokkal tarkítva. Izzasztó volt a dolog, kicsit dobáltak is a termikek, sőt mit több, a szélirány nem volt állandó. Az előzetes gyakorlás Condorral azért megtette a hatását, nem volt különösebb probléma a képzés során, gyorsan javítottam a hibákat.
Az egész képzést (az oktatós részt) egy fiatal oktatóval csináltam végig, ezért sokat köszönhetek neki. Elsősorban a türelmét, illetve a részletes, mindenre kiterjedő magyarázatokat. Az ellenőrző repülést tehát egy másik oktatóval hajtottam végre: nem talált hibát a repülésben, így aztán miután megtankolták a Foxot, indulhattam egyedül a nagy kalandra.
Úgy képzeltem el eleinte ezt a pillanatot, hogy majd az adrenalintól remegni fog a kezem, mint az első egyedülinél csörlésből, de azért ez már más volt, stabilabb tudás és némi tapasztalat volt a hátam mögött. Beraktuk a súlyt a hátam mögé, felvettem az ejtőernyőt, és már startoltunk is. A szárnyvég kis ideig leért, ellencsűrtem, felvettem, és az irányt tartva a magasba emelkedtünk. Az első vontatásban persze csak egyenes repülés van és fordulók, ezért simán végigment a 400 méteres kör.
A második vontatásnál valamelyest feltámadt az oldalszél, ezért nehezebb volt felvenni a szárnyvéget és az irányt is tartani. Ennek ellenére egyedül voltam, meg kellett oldani, és a magamra utaltság miatt nem is estem kétségbe. „Ez csak egy feladat, már volt ilyen, tudom, mit kell csinálni, anélkül, hogy nézném a kezem mozgását” – mondogattam magamban. Ezt a vontatást is siker koronázta, biztonsággal tudtam követni a vontatógépet, és már arra is volt időm, hogy kiküszöböljem azt, hogy fordulóban nem csúszok.
Oldás után gyorsan hátra húztam a trimmet, a sebességet visszavettem 70 km/h-ra és besoroltam iskolakörre. Nem bántam volna, ha van egy-két termik is, mert jó lett volna repülni. Eddig a leghosszabb vontatós köröm is csupán 17 perc volt. Bízom benne, hogy a légterek repülésekor már tudok spirálozni is pár kör erejéig.
Aznap este egyébként iszonyatos fejfájással küzdöttem, de boldog voltam. Boldog voltam, hogy nem kellett plusz köröket repülni, és siker koronázta próbálkozásaim a sok Condoros vontatás után. Remélem, a folytatás is ilyen jól alakul majd.
