A vitorlázórepülést még mindig valami mítosz övezi – sokan nem tudják például, hogy hogy működik a csörlő, hogyan zajlik a vontatás, vagy egyáltalán nem fér a fejükbe, hogy lehet az, hogy a vitorlázórepülő motor nélkül is képes fenn maradni a levegőben több órán át.
Természetesen általánosítani nem lehet, de azért jellemzőbb az, hogy az emberek nem sokat tudnak a vitorlázórepülésről. Mert ugye ha kimondjuk a szót: repülés, akkor a legtöbb embernek egy utasszállító repülőgép jelenik meg a fejében.
Ami a legtöbb embernek eszébe jut a repülésről
Egyszer például egy idősebb hölgyet hozott ki a családja, aki nem is különösebben félt a repüléstől, de amikor leszállt, meglepődve újságolta el, hogy fent nincs, vagy alig van levegő, sokkal-sokkal ritkább, mint a földön. Pedig kötve hiszem, hogy a néni ezt tapasztalhatta 400 méteren.
Gyakorta jönnek fiatal hölgyek is a reptérre, és az első dolog, amire nem gondolnak, az a beszállás. Repülőbe beszálláskor igen praktikátlan a mini szoknya… aztán ha ugye a hölgy előtt egy kicsit domborítani akarják a „menő pilóta” oldalukat az oktatók, akkor jön a hullámvasutazás, a nők meg sikítanak, akár úgy is, hogy mi halljuk a földről.
Nem ritka az sem, hogy elkíséri őket a párjuk/barátjuk/férjük, de a férfi nem mer beszállni a repülőbe. Ezt persze nem így adja elő, hanem fennhéjazva: „Ó, engem az ilyen kis gépek nem érdekelnek. Én a motoros repülést szeretem.”
Aztán tegnap volt szerencsénk belebotlani egy fotósba, pontosabban egy nyomozóba, aki érdeklődik a repülés iránt. Neki az jelentett meglepetést, hogy miért kell ilyen hosszú csörlő kötél. (nálunk csak 800 méter a pálya, kíváncsi lennék, mit szólna egy 1500 méteres pályához) Az úriember a repülés kapcsán megemlítette azt is, hogy léteznek UFÓk, egyszóval onnantól kezdve mi már csak mosolyogtunk.
A gyerekek és a repülés megint egy külön téma. Amelyik gyerek úgy nő fel, hogy az apukája repül, (mert sajnos ez a valószínűbb, nem az, hogy az anyukája repül) az „reptéri gyerek” lesz és nem fél a repüléstől. Amelyik gyerek viszont nem repülős családban nőtt fel, az általában csak az apukájával hajlandó kipróbálni, úgy érzi sokkal biztonságosabbnak. Egy kör után persze belátja a gyerek is, hogy a kör túlélhető, ezért aztán vidáman adja elő a földön, hogy fent ő vezetett.
A gyerekek kapcsán mesélte egy ismerősöm, aki sárkányrepüléssel foglalkozik, hogy egy kisgyereknek elvitték az anyukáját, mint utast. A gyerek addig a földön sok mindent kérdezett, és a legmeglepőbb talán az volt: „És a pilóta bácsik szeretnek élni?”
Hallottam még egy igen régen történt esetet is, ami talán a legextrémebb példája lehet az utasoknak: egy nagyon tapasztalt oktató (ráadásul pszichológus is) vitte el az egyik hölgy ismerősét egy körre. A hölgy jó erőben volt, és gondolta, most vagy soha: a botot előre nyomta, megtámasztotta, és kész tények elé állította az oktatót: vagy feleségül veszi, vagy együtt halnak meg. Szerencsére az oktatónak jó érzéke volt a női lélekhez, így le tudta beszélni a hölgyet a dologról, bár soha nem vette el feleségül.
Ahogy láthatjuk tehát, az utasok népes tábora meglehetősen változatos. Idősek, fiatalok, gyerekek, mindenféle nők érdeklődnek a repülés iránt, ami persze az esetek nagy százalékában nem lesz komoly érdeklődés. Persze vannak olyan utasok is, akik egy kör után beleszeretnek a repülésbe és többet nem tudnak neki nemet mondani: hát ilyen utas voltam én is.
