Mivel a mandulám már hónapok óta gyulladásban van, nem terveztem nagyobb repülést addig, amíg ki nem veszik. A műtét nem is történt még meg, ám bomba idő volt a hétvégén, én jó formában voltam, szóval minden adott volt egy szép 3 órás repüléshez (VII/3-as feladat a képzési tematika szerint)

11 órára már kialakultak egész szép felhők, ezért gondoltam, hogy nem szabad késlekedni, itt az ideje felszállni. Nem voltam sikeres, egy sima iskolakört tudtam csak repülni, hiszen még 0 m/s-ig sem ment fel a variométeren a mutató. Klubunk egyik tapasztalt oktatója is ekkor repült, és még ő is azt nyilatkozta, hogy „egyelőre gyenge az idő”.

Körülbelül délig várakoztam a földön, mert nem reménykedtem a jó időben. 12-kor aztán felszállt egy Pirat illetve az LS-1, ők viszont azonnal kiemelkedtek. Az LS-1 pilótája rádión leadta a forró drótot: segített, hogy merre keressem majd az emelést és javasolta a mihamarabbi felszállást.

Úgy tettem, ahogy tanácsolta, és igaza is lett: a reptértől nem messze lévő domboknál megtaláltam a stabil 1m/s-es emelést, ami egyre csak erősödött. Már kicsit kevésbé voltam ideges, amikor 6-700 méteren jártam, és nem is sejtettem, hogy kiemelkedek majd a felhőalapig.

A kezdeti sikereknek nagy ereje van, ugyanis szinte mámoros hangulatba kerültem, amikor 1500 méteren voltam. Soha ilyen magasan még nem jártam vitorlázórepülővel, és most ez is eljött! (A tapasztalt pilóták nyilván nevetnek, hogy mi az az 1500 méter, de nekem valóban ajándék volt.) Akkor ijedtem csak meg egy kicsit, amikor 1550 és 1600 méter között már szürkülni kezdett az alattam fekvő város képe: elértem a maximumot, és már csak a befelhőzés következhetett volna.
Gyorsan mérlegeltem, hogy mit tegyek, így aztán kisiklottam a felhő széléhez, ahol már nem volt emelés, vagy pont 0 m/s-en állt a mutató.

A felhőalapon tekeregni meglehetősen jó móka volt, nem kellett aggódnom akkor sem, ha netán merülésbe kerültem. Annyi felhő volt az égen, hogy tudtam választani, hogy melyik kis habos cumulust célozzam meg.

Itt gyorsan meg is kell állnom egy kis hibaelemezésre: ismét elkövettem néhány „tipikus kezdő” hibát. Először is, nem merészkedtem el egy kicsit sem a reptér közeléből, még akkor sem, ha távolabb voltak szebb felhők. A távolabb persze csak nekem távolabb, a földön ugyanis elmagyarázták az oktatók, hogy ha nagy merülésbe kerülök, még akkor is simán visszaértem volna kétszer messzebbről is, mint ahol voltam. Ez sima matematika: siklószám, távolság, m/s-es merülés, és bizonyítva van, hogy kicsit túlaggódtam a helyzetet.

Másrészt fellépett az egyik állandó hibám is, a nagyobb bedöntés hiánya. Amikor lentebb kerültem, nevezetesen 400 m-re, akkor meg tudtam volna menekülni olyan módon, hogy jobban döntöm a gépet. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy elég rázós idő volt, a termikekben nem volt egyenletes az emelés, így féltem a nagyobb bedöntéstől. Bízom benne, hogy több rutinnal majd ez is jön természetesen.

És végül, de nem utolsó sorban be kell vallanom, hogy az egészségügyi állapotom sem engedett még több repülést. A 2 óra végére már szinte képtelen voltam koncentrálni, ezért nem is voltam olyan törtető azért, hogy fenn maradhassak. Ezzel meglett a feladat, bár nem teljes 3 órát repültem. Mégsem bánom, hiszen egyéni „rekordokat” döntöttem: most jutottam a legmagasabbra, most repültem egyben a legtöbbet.
Úgy gondolom, hogy ha majd készülök a VII/5-ös feladatra, tehát az 5 órás repülésre, úgyis fogok még 3 órát repülni, hiszen nem fog elsőre összejönni. Addig meg lassan ideje lesz vontathatóit szerezni, kacsintgatni a Pirat felé és tovább gyakorolni.

Az üzemnapot egyébként nagyon eredményesen zártuk: született egy 300 km-es táv, illetve 2 db 100 km-es is. Szép volt fiúk! :)