A soaringcafe.com ismét felkért, hogy írjak a repülési tapasztalataimról: mi történt velem a 2013-as egyedül repülésem, az első időtartam feladatok után. Ezt a cikket nekik szántam, de itt is megosztom: egyfajta összegző írás a repülés közösségi oldaláról.

Nagyszerű érzés tartozni egy közösséghez – és itt most nem csak a vitorlázórepülőkre gondolok, hanem azokra is, akik bármilyen más sportot űznek. Az ilyen sportok megtanítanak arra, hogyan kell együttműködni másokkal, ami azt is jelenti, hogy elviseljük őket minden furcsaságukkal együtt. Nekem viszont leginkább azt jelenti, hogy tagja vagyok egy szuper közösségnek, akik közül több különleges barátot szereztem, jómagam társat is találtam, és tudom, hogy mindig számíthatok rájuk. 

Néhány emlékezetes pillanat, amiket a barátokkal töltöttem/nekik köszönhetek:
- a blogom indítását is egy repülős ismerős szorgalmazta, mert szerinte egyedi és érdekes, ha egy nő ír a repülésről, másrészt köztudottan rengeteget vagyok képes beszélni. Tulajdonképpen ennek a barátnak köszönhetem, hogy azóta sok-sok hazai és külföldi ismerőst is szereztem.
- a C vizsgám után: még javában a képzésem elején jártam, amikor egy elég felhős, borongós nap végén sikerült repülnöm 10 percet, ezzel megszereztem a B vizsga utáni következő vizsgafokozatot, és elkezdhettem végre a hosszabb időtartam feladatokat. Amikor kiszálltam a repülőből, hárman-négyen rögtön odasereglettek körém gratulálni, és jól esett ez a kis elismerés. Azóta én sem fukarkodok a kedves szavakkal, mindenkinek jó érezni ugyanis, hogy tehetséges és elfogadják.
- a repülős táborban: amikor vége lett az üzemnapnak, gyorsan megkajáltunk, aztán nyomás pingpongozni! Volt, hogy majd’ éjfélig játszottunk, ami elég meglepő így visszanézve, hiszen hullafáradtnak kellett volna érezni magam. Mégsem így volt: élveztük a játék szenvedélyét. Ha valaki távot repült aznap, akkor következett csak az igazi szórakozás: szállítókocsizás! Az autóút alatt végig kibeszéltük a klubos ügyeket, aztán megpakoltuk magunkat hideg innivalóval, pizzával, nyáron görögdinnyével és csak úgy indultunk haza. Mindezeken kívül is volt részünk a mókában: amikor már túlságosan meleg volt, és az előrejelzés sem ígért bomba időt, strandolni mentünk.
- az összefogást bizonyíthatja talán az is, hogy sikerült már hétköznapi üzemnapokat is szervezni, bár nem volt egyszerű. A főszervezők távot repültek, mi pedig, akik helyben maradtunk, szintén repülhettünk egy kicsit, így aztán mindenki elégedett volt a nap végén.
- minden eseménydús üzemnapról, repülésről, vagy például a klubunk által szervezett gyereknapról videókat vágnak meg a srácok, amit jó érzés bármikor visszanézni. Így például télen ezek segítenek felidézni a vitorlázórepülés hangulatát.

Talán sokat is áradoztam már, mintha mindig minden tökéletes lenne a repülőklubunkban, mintha nálunk nem lennének gondok. Dehogynem, vannak egyéni konfliktusok, ellentétek, de ez csak természetes, elég nagy közösség vesz körül minket, matematikailag is meglepő lenne, ha mindenkivel jól kijönnénk. Az érem másik oldala tehát az, amikor elkeseredek, mert már nem jut nekem repülő, leszidnak valami lényegtelen apróságért, vagy szimplán keresztülhúzza a számításaim az, hogy nem jelent meg elég ember ahhoz, hogy üzemnapot szervezzünk. Ilyenkor csalódok az emberekben, de mindez eltörpül azért a sok vidám pillanat mellett.

Konklúzióként megfogalmazva, a vitorlázórepülés valóban sok áldozatot is igényel, engem is értek benne csalódások, de a közösség sokszor tud kárpótolni, ha valami nem úgy jön össze, ahogy elterveztem. Manapság sok fiatal az okos telefonján szörfözik naphosszat, de mi legalább hétvégenként összegyűlünk, a levegőn vagyunk, beszélgetünk, és ha az időjárás úgy adja, a közös célért küzdünk: igyekszünk minél jobban repülni.