Ahogy már korábban beszámoltam róla, június végén egy budapesti kirándulás alkalmával volt szerencsém kipróbálni a vitorlázórepülést a Hármashatárhegyi repülőtéren is, és ekkor szöget ütött a fejemben, hogy nekem ide még vissza kellene térnem.

Persze a nyári program nekem is elég sűrűn alakult, így legközelebb augusztus vége felé ötlött fel bennem újra  a gondolat: afféle nyárbúcsúztató utazásként vissza akarok menni a budai dombok közé és újra repülni ott néhány kört az erdők és dombok, a lakóházak és a parányi utak felett, hogy egy kicsit máshol is szerezzek tapasztalatot, egyáltalán, csak hogy kipróbáljak valami újat.

Íme oktatói szemszögből termikelés K-7-tel. Alattuk feltűnik a Góbé
Fotó: Fehér György

Elsősorban azért mentem, hogy a D vizsgát megelőző egyik kisebb feladatot, az "idegen repteres leszállást" végrehajtsam. Szombaton ezzel a feladattal indítottam tehát a napot egy nagyon kedves, nyugodt oktató oldalán, és bár egy kicsit izgultam az új fekvésű reptér felett, meg a leszálláskor, minden jól ment, és gond nélkül teljesítettem. Ezután jöhetett a móka, a szórakozás, vagy ahogy mi szoktuk mondani: az örömrepülés.

Régóta foglalkoztatja nekem a fantáziám, hogy a Góbén kívül is van ám élet, sőt, csak azon túl kezdődik majd valahol a vitorlázórepülés, amikor megkapom az első fehér gépet. Mondjuk így, ezt itt Hármashatárhegyen sikerült teljesíteni, de még csak az oktató oldalán repülhettem egy k-7-essel. Mennyivel másabb volt, ó, nehéz lenne leírni az én meglepődésem, vagy csodálkozásom, egyáltalán ezt az újszerű érzést, hogy egy kissé komolyabb repülőbe ülhettem. Már előzetesen, a felszállás előtt csekkoltam a műszereket és csináltam egy üléspróbát, hogy mégse csak akkor , abban az öt percben, fent a levegőben kelljen megismerkedni a repülőgéppel.

Repülőgépek pihennek a délutáni napfényben.
Fotó: Fehér György

Szombaton csak iskolaköröket sikerült repülni, egy körből tudtunk csupán 10 percet termikelni, de én ennek is nagyon örültem. Nagyon jó rálátás nyílt Budapestre, a domboktól messzebb a Duna kanyargott, kettészelte a hatalmas várost, mi pedig már 300 méterről egészen jól szétláttunk.

Vasárnap jöttek viszont az igazi élmények, mert olyan szél fújt, ami alkalmat biztosított a lejtőrepülés kipróbálására. Ezelőtt a kirándulás előtt nem sok fogalmam volt róla, mi fán terem a lejtőzés, de most végre rövid betekintést nyerhettem ebbe a műfajba is. Kb. kétszer 10-15 percet sikerült fent maradni, viszont biztosan kijelenthetem, ez volt a legszebb momentum a hétvégében. A nyolcasozást logikusan fel lehetett építeni, de egy síksághoz szokott pilótának ez mégis nagyon újszerű, hogy most közel merészkedhet a dombokhoz, olyannyira, hogy jól látni a fákat, sőt, néha azokon a leveleket is. A másik érdekes a rárepülés volt, az óvatos tágítások meg szűkítések az ingában, főleg úgy, hogy mellettünk, mögöttünk, vagy felettünk időről időre feltűnt a K-7. Pont ettől volt olyan megragadó a látvány, hogy milyen ügyesen ki tudja használni az ember a természet adta szelet, a napsütést, vagy magát a domborzati adottságokat.

Lejtőrepülés
Fotó: Fehér György

Olyan gyorsan elszaladt az idő a starton, hogy estére hulla fáradtan dőltünk ki rendszeresen, és alig volt így idő arra, hogy bármi társasági életet éljünk. Nap közben meg persze soha nem felejtkeztem el a miskolci sporttársakról sem, legalább egy hívás erejéig, vagy dobtam egy sms-t, hogy mi a helyzet, mit repültek, merre jártak.

Összességében mindenképpen egy nagyszerű hétvégét töltöttünk a Hármashatárhegyi reptéren, amiben nagy-nagy köszönet illeti az ottani klub titkárját meg az oktatói gárdát, de valahogy a repterekre is igaz a mondás:

" Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne" - azaz reptérből is csak egy otthon van, egy helyre köthet a legtöbb szebb emlék, és hiába szerettem meg a hármashatárhegyi repülőteret is, az igazi otthon Miskolc marad.

Augusztusi nyári este a budai dombok között.
Fotó: saját