Reggel még álmosan zötykölődtem a buszon a repülőtér felé, alig láttam ki a fejemből, de valahol mintha ott motoszkált volna bennem, hogy a mai nap valami  újat, szokatlant is rejteget. Talán, ha minden szerencsésen működik, én megfelelően teljesítek, akkor ez nem egy átlagos nap lesz.

A fáradtság elhessegette a gondolatot, a zene tovább szólt a fülemben, én pedig a szokásos utamon sétáltam a reptér felé. Egyáltalán nem tűnt ez a nap másabbnak bármelyik üzemnél. Kilenc órára kipakoltunk, a szél pályairányú, északi volt, minden adott egy ideális iskolakör repüléséhez.

A toleráns "jóbarát" éppen a földön

I/10 feladatom már egyfajta ellenőrzőként volt felfogható, így valamivel idegesebben szálltam be a gépbe. Fojtogató volt a meleg a plexi alatt, de a csörlés megkezdésével meg is szűnt ez az érzés, odafönt kitisztultak a gondolataim, mégis éreztem, hogy most nagyon számít a pontosság, a forduló nem lehet 80 km/h, annak 75-nek kell lennie.
Persze az egészséges izgalom sajnos megtette a hatását, apróbb hibáim voltak, amiket sürgősen ki kellett küszöbölnöm, ha a többiek palacsintát akarnak enni.

Az első ellenőrzésen átmentem, jött a valódi, I/11-es feladat egy "régi-új" oktatóval, akivel még a képzés elején repültem néhány kör erejéig. Tudtam, hogy most még nagyobb a tét, meglehetősen izzadtam a feladat miatt. De hiszen miért? - kérdeztem meg magamtól is, ez csak a szokásos, jól begyakorolt iskolakör.

Úgy elrepült a 2 felszállás, hogy szinte észre se vettem. Ott álltam a Góbé mellett, egyik kezemmel tördelve a másikat, homlok ráncolva néztem az oktatót... most akkor készüljek az egyedülire, vagy gyakorlásra van még szükségem?

A teljesítménygépek is előkerültek a mai napon

Részletesen megbeszéltük a hibáim, és már éppen kezdtem elfehéredni a hosszú lista hallatán, mire megszületett a végszó, hogy egyébként biztonságosan repülök, elő a súlyokat és nyomás felfelé!

Határozottan furcsa érzés volt egyedül végigjátszani magamban a check-listet, aztán pedig felemelni a kezem és várni, hogy mikor feszül meg a kötél. De ez is megvolt, és mintha természetes lenne, már nem aggódtam, hogy nincs mellettem a biztosíték (és a súly is :D), azaz az oktató. Csak magamra számíthatok, jól tudtam, de a gondolat mégsem nehezedett rám. Visszagondolva tényleg csak ugyanazt csináltam, mint eddig bármikor, de az érzés mégis más volt. A csönd, a szabadság, hogy magam osztom be a magasságom, én választom meg a sebességem, és a végén én kezdek besiklani, anélkül, hogy szólnának, mikor nyissak féklapot.

Az első egyedüli után élvezem a "Pirat-csendéletet" a startról

Furcsa volt visszatérni a földre, állítom, percekig magamhoz se tértem, csak kóvályogtam, tudtam, hogy akkor most palacsinta, akkor most ünneplés... dél körül ocsúdtam csak fel valamennyire az élményből, hiszen mégiscsak egy kis mérföldkő volt, amire mindig emlékezni fogok. A dátum, ami biztosan egy életre a fejembe égett, az a mai nap. :)