Ha csak becsukom a szemem, rögtön előttem van a szombat reggel minden pillanata, mert szerencsére napos tavaszi reggelre ébredtünk. Csípős volt a reggel, de tudtam, hogy meleg napra számíthatunk, a táskámban lapult a naptej, a napszemüveg és némi víz is, meg persze a repülési napló, bár még nem szoktam meg teljesen, hogy ez is ugyanúgy a többi iratomhoz tartozik, ha a repülőtér felé veszem az irányt.

Azon a reggelen valahogy a korán kelés sem érintett olyan kellemetlenül, nagyon vártam már az első üzemnapot. Zötykölődhettem a buszon, fázhattam a büfé előtt, akkor is nagyon lelkes maradtam: repülök! Vagyis repülünk... a jó öreg Búza téren találkoztam egy ismerősömmel, közösen buszoztunk tovább a reptérig, aztán jött a rövidke séta, de ezt is annyira élveztem. Felidézte bennem azt az őszi napot, amikor ugyanitt sétáltam, és felettem a vidám sárga színű Góbé húzott el, épp leszállásra helyezkedve.

Most a sorakozó után (természetesen a 8.00 tarthatatlan volt pár embernek, álmos szemmel, csöndben somfordáltak a sor végére, hátha nem tűnik fel a késés) előkerült a két repülőgép, és a sokszor látott mozdulatok: a csörlő kiáll, az utánfutóval megérkeznek az üzem berendezéséhez szükséges dolgok, asztal, szék, pad, én pedig elfoglalom az időmérői széket. A fű kicsit nedves, a szél sajnos fújdogál, mégpedig nem teljesen pályairányban, ami ugyancsak zavaróan meg is maradt végig a hétvégén. Hát kérem szépen, úgy vártam ezt a két napot, az időjárás mégse játszott annyira  a kezünkre.

Eleinte akkurátusan figyeltem a felszállásokat, másnap délután pilledtem csak már el annyira, hogy kicsit elmértem az időt, de cselesen korrigálható volt a hiba. Akkor viszont kicsit izgatottam lettem, amikor a reggeli fáradtság közepette hallottam a nevem a repülési sorrendben. Betűrend alapján a második - az mindjárt itt is lesz!

A bal kezem miatt elég ügyetlenül bekászálódtam a Góbéba, egy segítővel kiegészülve helyére kerültek a párnak, az öv, és a kötél is beakasztva. Apró adrenalin-löket ez már a földön: hiszen a dekk ránk van zárva, az oktatónak biztosan ez lesz az 500+x-edik felszállása, de nekem mégis kicsit új a hosszú téli, vitorlamentes időszak után. A jelentést elmondtam, engedélyt kaptam a felszállásra, szárny felemel... gyorsulás, elszakadás a földtől, hamarosan meredek emelkedés - visszapréselődök az ülésbe, fél szemmel az alattunk elterülő világot kémlelem. De csak fél szemmel: hiszen most nem utas vagyok, nekem kell ezt csinálni nem is olyan sokára!

Leold a kötél, de már előtte figyelni kell, felvenni a siklóhelyzetet, ám nekem még csak ügyetlenül követi a kezem az oktató mozdulatait. Csináljuk közösen! Ez működik is eddig, de a szabad szellem jegyében a hosszú falon megkapom az irányítás lehetőségét. A sok kezdő hiba ellenére végig, minden felszállásnál örültem ennek a szabadságnak, amit kaptam, hiszen nem tanulhatok abból sokat, ha az oktató mindenben folyamatosan kijavít. Néhány felszállás után a fordulókat is elkezdtük próbálgatni, a bedöntés és az állandósult fordulóban maradás még sikerrel is járt, de túl későn vettem ki a gépet, és az iskolanégyszög nekem iskolasokszög lett nyomban. Még jó, hogy a mögöttem helyet foglaló pilóta a türelem mintaszobra volt mindvégig, és akár a levegőben, akár a földön a lehető legnagyobb nyugalommal magyarázott, sőt, még meg is dicsért. Mégiscsak jó tudni, hogy bár nehézkes a kezdés talán, de fog ez menni! ;)

A felszállások között a földön eltöltött idő is kellemesen telt: dél körül mindkét nap a büfében múlattuk az időt, teljes menü, valami hideg ital, egy kis beszélgetés, de én este is sokáig maradtam, és akkor tértünk vissza a technikai részletekre, illetve töltöttük ki a repülési - és a képzési naplót. Nem semmi papírmunka! És ez még csak a növendéké....hát még az oktatók milyen sokszor koptatták a tollat az új szabályok miatt. Persze a nagyja felesleges adminisztráció maradt...

A starton aztán jól kibeszélhettük a magasban töltött időt, meg készültek a fotók, hülyéskedtünk sokat, de nem eleget ;) abból soha nem elég, főleg így a munkanapokon gondolok sokszor azokra a kellemes, laza percekre.

Összességében kijelenthetem, hogy rendesen elfáradtam, de jóérzéssel tettem mindezt, nagyon elégedetten vártam a 19.30-as buszt, ahogy a szél belekapott még ott is a hajamba (belekapott...azaz orkánként eltakarta az arcom, úgy kellett keresni a sok haj mögött) hogy most is alig tudok mindent felidézni. Annyi vicces kép jut eszembe... a narancs üdítő felborítása, ahogy összesítéskor törtem a fejem a számokon, és a jóérzésű ifjak hosszú számokat mondogattak hangosan, ahogy az egyik barátom a nyakamba ugrott és én megijedtem, aztán ahogy a sorakozónál csak magam elé mosolyogtam, vagy csak a megszokás: reggel kilépek az ajtón, és az eget kémlelem. Milyen idő várható?