Nyár végétől kezdve, majd ősszel folytatódva hamar a repülés rabja lettem, de sajnos október végén tudatosult bennem: télen nincs vitorlázórepülés. Sorban jelentkeztek nálam az "elvonási tünetek": egyre több régi képet nézegettem nosztalgiából, rákaptam a videókra, magam is rajzolni kezdtem a gépeket, de ez sem bizonyult elegendőnek. Az mégsem olyan... rövid időre lekötnek ezek a dolgok, de az igazi, semmihez sem hasonlítható érzés, maga a szárnyalás ;) az teljesen más.

Már csak ezért is nagyon nehezen viseltem a hosszú, hideg hónapokat, de mégis sikerült alkalmat keríteni rá, hogy a levegőbe emelkedhessek rövid időre télen is.

A motoros repülést kevésbé tartom sportnak, nem is annyira a repülő és a természet "harmóniája", ám másra nem nyílt lehetőségem, így annak is örültem, hogy a nyáron már megismert Cessna 152-essel repülhettem.

Egyszer január közepén, szikrázó napsütésben, kristályként csillogó hóban indultunk útnak. A repülőtér felett rövid iskolakört csináltunk, majd következett egy átstartolás, és kicsi szülővárosom felé vettük az irányt. Alattunk minden csupa fehér volt, a fák ágait is hó borította, csupán a Sajó barnás vonala tűnt ki az egységes, alattunk elterülő mesebeli világból. Bár csak utasként ültem a gépben, visszafelé néhány fordulót én hajthattam végre, és nagy izgalommal, meg óvatoskodva kerestem a legmegfelelőbb mozdulatokat. Érdekes módon az ilyen pillanatok úgy elszaladnak az ember életében, hogy észre sem veszi, és lám, már a földön voltunk.

Ezek után február vége felé ismét motoszkált bennem valami hiány, újra repülni akartam, amire a szülinapom kiváló alkalmat kínált: nincs jobb ajándék, mint egy nagyszerű élmény. Mit sem érnek a tárgyak, azokra kevésbé emlékszem majd, mint a levegőben töltött percekre.

A hó ekkorra már elolvadt, egész kellemes idő ígérkezett, és a pálya szélén talán az első fűcsomók is zöldülni kezdtek. A Nap elő-elő bukkant a felhők mögül és adott némi meleget, én pedig ekkor már nem felejtettem magammal vinni a fényképezőm, kattintottam is néhányat.

Csodásan tiszta volt az ég, a kis Cessnát mihelyst visszahozták egy bő órás útról, már indulhattunk is, megfelelő volt az olaj hőmérséklete. A pályán fokozatosan gyorsulva végiggördültünk, majd lassú emelkedés következett, és Szirmabesenyő közelében kezdtünk magasságot gyűjteni.

Irány a belváros, irány Miskolc! Alattam megannyi apró házsor, a szürke utakon egyenletesen haladnak a pöttöm autók, a buszpályaudvaron sorban állnak a sárga buszok. Most kevesebb időm maradt a várost figyelni: a pilóta feladat elé állított, nekem kellett tartani a magasságot, a horizontvonalat kémleltem ezért, illetve könnyebb fordulókba vihettem a gépet. Nagyon koncentráltam, de mégis kikapcsolt az irányítás, jóleső érzéssel szálltam vissza a földre: egész jól ment, sőt, a pilóta szerint még érzékem is van hozzá. ;) Megnyugvás áradt szét bennem: akkor a hamarosan induló vitorlázórepülői tanfolyamon is jó esélyekkel indulok talán a magasba...

A képek saját kattintások!