Forró, júniusi napunk van. A kecskeméti honvéd kórház egyik szárnyának második emeletén szinte zizegnek a levegőben a molekulák. Egy csapat vadászpilóta kisereglik a barokamrából - 7500 méteren "jártak" néhány perc erejéig oxigén nélkül, így mindegyikük feje még kissé kótyagos. Én a győztesek nyugalmával helyezkedem fel a terheléses EKG mérésére szolgáló kerékpárra - nekem ugyanis "csak" tekerni kell.

A barokamrás vizsgálat előfeltétele egy teljes vérkép, illetve a terheléses EKG vizsgálat megléte, ezért már szerdán megérkeztem Kecskemétre, hogy a csütörtöki felszállás előtt mindent elrendezzek. 

A hőség nem könnyíti meg a dolgom. A kezdeti, kényelmes biciklizés után egyre nehezedik a terep - de aggódásra semmi ok: a vizsgálat nem túl hosszú, így heti néhány nap aktív mozgással kitűnően teljesíthető. A rendszeres futás miatt ezen a szakaszon gond nélkül teljesítek, a doktor szerint férfiakat megszégyenítő erővel, így hetykén dobom át a vállamon az asszisztenstől kapott törölközőt, és veszem utamat a mosdó felé. Az arcom piros színe alapján a folyosón várakozók azért rendesen utánam néznek, így a győzelmi bevonulás már nem teljesen dicsőséges. Mindenesetre futás után is mindig pipacspiros az arcom - ez olyan adottság, ami jelzi, hogy szépen dolgozik a szívem. 

Egy kis pihenés, ebédelés után következett a doktor úr bevezető előadása a barokamrás vizsgálatról. Vegyészmérnöki ismereteim birtokában a vér pH szintjének eltolódása még érthető volt, de a meleg valóban minden résztvevőn kifogott: erre-arra dülöngéltünk a fotelben, így a doktor jobbnak látta másnap reggel folytatni az oktatásunkat.

Csütörtökön 6 óra 45 perckor már ismét a kényelmes kanapéba süppedve hallgattuk a doktor úr lelkes előadását. Megtanultuk azt a légzéstechnikát is, amit a vér oxigén koncentrációjának csökkenésekor kell alkalmazni, így a délelőtt azzal telt, hogy a fejemben kántáltam: kifúj - beszív - benn tart. Kifúj, beszív, benn tart. Pontosan négy másodperc erejéig. Nem kevesebb ideig, nem tovább. 

Előttünk négy idősebb pilóta vett részt a vizsgálaton, majd 11 óra körül mi következtünk. A kis fém tappancsok a mellkasom számos pontjára felkerültek, és a kezemre, valamint a lábamra is: múmiaként helyezkedtem el a székben a barokamrában. 

Az asszisztens hölgy beszólt a rádión, hogy a négyes székben ülő pilóta lazítson már, mert látszik az EKG-jén, hogy feszült. Úgy éreztem magam, mint aki fogfúrásra vár, így a lazulás csak nehezen sikerült. Igyekeztem kényelmesen elhelyezkedni, a végtagjaim lazán lógatni, de a "felszállás" megkezdésekor mégis éreztem, hogy a izzad a tenyerem. Márpedig az én tenyerem nem szokott izzadni. 

30-40 m/s-es varióval emelkedtünk. A fülem öt másodpercenként bedugult, de nagyokat nyeltem, így egész kezelhető volt a dolog. 4000 méter körül a vízpára elkezdett kicsapódni. A doktor nem hazudott, amikor azt mondta, a Mont Blanc csúcsára érkezünk éppen: hideg, nedves levegő vett körül minket, és egyszerre a hegymászók bajtársias érzése is beköltözött a lelkünkbe. Nem csak én voltam izgatott, hanem az a pilóta is, aki immár tizenhetedszerre vett részt a vizsgálaton.

5500 méteren aztán csönd lett. A doktor úr igyekezett lefoglalni minket, kérdéseket tett fel, amire bár tudtam válaszolni, éreztem, hogy fokozatosan tompulnak az érzékeim. Delíriumos állapot volt. Beszéd közben levegőt venni is elfelejtettem, csak mosolyogtam, de valahogy mégis feltűnt, hogy a kontúrok már nem olyan élesek, a gondolataim ködösek, a nyelvem nem pörög beszéd közben.

Tizenöt perc elteltével tiszta oxigént kaptunk. Egyszerre csak harsány színek jelentek meg, a tárgyak képe élesedett, és a gondolataim is kitisztultak. Gyenge voltam. Alig bírtam magamhoz húzni a maszkot, de az orvos gondoskodott róla, hogy az arcom elé kerüljön.Öt percig oxigént szívtunk 5500 méteren, majd megkezdtük az ereszkedést. A fülem még jobban eldugult, mint felfelé, így folyamatosan mozgatni próbáltam az állkapcsom. 2000 méteren elhagytuk az oxigént, és lassacskán (30-40 m/s-es süllyedéssel..) visszatértünk a földre.

Kitámolyogtam a kamrából. Sejtettem, hogy érzékeny vagyok az oxigén hiányára, mert tartósabb 2000 méter körüli repüléseknél már igen sokat ásítottam a repülőben, de a doktor úr most be is bizonyította, hogy akkor és ott valóban hypoxiás tüneteket mutattam. A homloklebenyi "gátlásosságot kódoló" funkció ilyenkor eltűnik, az ember jókedvű, szinte részeg, de nem sokáig... a hypoxia nagyon, nagyon veszélyes állapot!

A temérdek hasznos tapasztalat és a szuper hangulat miatt mindenkinek csak ajánlani tudom: egyszer ki kell próbálni ezt az élményt, és törekedni arra, hogy azután soha többé...