GLIDINGIRL - egy vitorlázórepülő pilóta élményei 2013 óta

Glidingirl

Farkashegy - Katlan: a vitorlázórepülés bölcsője

2019. április 14. - Glidingirl

Régóta szerettem volna eljutni a Farkashegyi repülőtértől nem messze lévő "Katlan" vitorlázórepülő emlékműhöz, hiszen a sportrepülés egyik emblematikus helyszínéről beszélünk. Immár hat éve foglalkozom vitorlázórepüléssel a szabadidőmben - úgy gondoltam tehát, hogy a szezonkezdés előtt itt az ideje felkeresni azt a helyet, ahonnan elindult, vagy legalábbis szárnyra kapott a magyar sportrepülés.

A BKV oldalán található Hármashatár körtúra leírása alapján indultunk el a Sorrento és az emlékmű felé, de a nem túl alapos iránymutatások,és persze a helyismeret hiánya miatt egy óra gyaloglás után már gyanítottam, hogy nem jó irányba tartunk az erdőben. Hátraarc, vissza a KFKI-hez, nézzük, mit ajánl a Google Maps.

A Hármashatár körtúrához képest egy sokkal egyszerűbb útvonalon, gyakorlatilag a Konkoly-Thege Miklós út autóval nem járható vonalát követve ereszkedtünk le a Katlanig. A köves út hamarosan emelkedőre váltott, de a rövid túra igazán könnyen teljesíthető, hamar felértünk a tetőre.

kep1.PNG

Az időjárás nem éppen a legszebb arcát mutatta, egészen hideg volt az emlékműnél, és az eső is rákezdett csakhamar. Mindazonáltal jó volt látni, hogy két-három család is készített néhány fotót a nemrég felújított szárnyaknál, elolvasták az emléktáblát, és ők is a fűben ülve nézték a Farkashegyi repülőtérről felszálló gépeket. 

1b29c21a-7cd3-4ed7-8484-50b241738246.jpg

Nemcsak az emlékmű, de a gyönyörű táj és kilátás is idevonzza a környező települések lakóit. Remélem, hogy a látogatók közül többen kedvet kapnak majd ahhoz, hogy a vitorlázórepülést is kipróbálják, a Katlanból repülő pilóták nyomán. A '20-as években még a hegyekhez volt kötve a sport, hiszen a magaslatról történő gumiköteles indítás volt a jellemző. A csörlős indítás, a motoros vontatás és a segédmotorok megjelenésével a pilóták egyre könnyebben hódolhattak kedvenc szabadidős tevékenységüknek, és ma már el se tudjuk képzelni, micsoda csapatmunka kellett a repüléshez közel 100 éve... 

img_0329.jpg

A Katlan mellett sétálva és az emlékművet meglátogatva viszont egy kicsit visszagondolhatunk ezekre a régmúlt időkre, és kifejezhetjük a tiszteletünket, ha meglátogatjuk a vitorlázórepülés bölcsőjét.

2000 méternyi boldogság

2017. augusztus 23. - Glidingirl

Egész héten a repülésről álmodtam. Izgatottan figyeltem, hogy mit mondanak az időjósok, és mivel az előrejelzések azt mutatták, hogy a front az ország keleti részére csak szombat este/vasárnap reggel érkezik meg, így nem volt kérdés, hogy szombaton én még repülni fogok!

A cumulusok lassan gyülekeztek az égen, így a felszállás időpontja a tervezetthez képest kicsit halasztódott: végül egy óra körül emelkedtem a magasba. Az idő  ekkor már nagyon dobálós volt, de a vontatás lassan ment, nem emelkedtünk szédítő varióval. 400 méter körül valami oknál fogva belém bújt az ördög, elvesztettem a türelmem, és inkább leoldottam, mondván, hogy majd meglesz a termik, és nem kell többet rángatni magam a vontatógép mögött. 

Hiba volt ez az oldás. 600 méter felett volt inkább csak élhető idő, így gyorsan a földön találtam magam, ami nem javított a hangulatomon és a hozzáállásomon. Közben kikecmergett a csörlő is a pálya másik végére, így költséghatékonysági okokból (na meg mert a vontató gépnek melege volt) a csörlés mellett döntöttem. Ezzel aztán annyi idő elment, hogy három óra is volt, mire végre termiket fogtam, és fent tudtam maradni. A kellemes 80 km/h-s körözési sebesség nem működött, mert eszméletlenül nyugtalan volt a levegő, a -3 m/s és a +3 m/s varió között csak másodpercek teltek el. 800 méter fölött valamelyest javult a helyzet, de addigra már istenesen leizzadtam a nagy küzdelemben.

Azt az érzést is megtapasztalhattam, hogy milyen elemelkedni az üléstől, mert fentebb azért sikerült igazán jó emeléseket fogni. Amikor a kis tű 3 és 5 m/s között járt, kezdtem végre a helyemen érezni magam, és észre se vettem, hogy milyen messzire kerültem a repülőtértől. Az egyik legszebb pillanat az volt, amikor 2000 méter körül becsatlakozott egy madár is, és együtt körözhettünk... vajon ő mit gondolt, én milyen madár vagyok? Ekkora testtel mégiscsak pofátlanság elfoglalni a szűk kis termiket!

20882401_1668245846540611_7477960103715419004_n.jpg

"És mosolyogva néz rám a Tiszáig nyúló róna képe.."

Balmazújváros, 2200 méter. A hőmérséklet egész kellemesen alakult már ezen a magasságon (alig 20°C volt), és úgy értékeltem, most már van időm inni, fotózni, egyszóval egy kicsit lenyugodni a kezdeti izgalmak és megpróbáltatások után. A koszorútávra már késő lett volna elindulni, mert 4 óra felé járt az idő, és Kenderest oda-vissza szerettem volna megjárni Hajdúszoboszlóról. Az oda út stimmelt volna, de a vissza út kétségesnek bizonyult, és nagyon nehézkes lett volna kijönni értem szállítókocsival, így nem kockáztattam meg a dolgot. A koszorútáv megvár, használjuk ki akkor ezt a magasságot egy kis nézelődésre!

Egészen eddig semmilyen eszközt és szoftvert nem használtam repülés közben, de most elkezdtem ismerkedni a SeeYou-val. Rápillantottam a térképre, hogy mit hogyan mutat, beazonosítottam a környező településeket, és az eszeveszettül sípoló légtereket megpróbáltam elhallgattatni. Megkerestem a Keleti-főcsatorna fákkal szegélyezett vonalát, a 4-es utat, majd az idő gyengülésével átsiklottam Ebes felé. Igyekeztem fejben tartani az oktatók tanácsait, hogy nagy merülésnél gyorsítok, emeléseknél pedig csak húzom a botot, és élvezem, hogy süllyedés nélkül haladok tovább. 

A cumulusok szép lassan eltünedeztek az égről, és egyre nehezebb volt termiket találni. 5 óra felé járt az idő, amikor készültem a leszálláshoz. Végre nem égetett a nap, csak szinte simogatott a kellemes meleg. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elégedetlen voltam, amikor földet értem. Hiszen kaptam 2000 méternyi tömény boldogságot, egy kis tapasztalatot megint, és a koszorútávot egyre közelebb érzem magamhoz. Már csak egy kis jó idő kell, több türelem, és azt hiszem, eljön az ünnepi pillanat.

20170820_074613.jpg

Vasárnap reggel: megérkezett a front

Fly, fly, baby don't cry

2017. július 31. - Glidingirl

Péntek délután már alig vártam, hogy elszabaduljak munkából: feltéptem az albérlet ajtaját, gyorsan bedobáltam még néhány szükséges dolgot a bőröndömbe, megvettem a vonatjegyem és rohantam Kelenföldre. Ott aztán szembesültem vele, hogy a Tekergő gyorsvonaton hiába tekergek a kocsik között, hely nem lesz, így Szolnokig a bőröndömön ülve főttem. Szerencsére onnan autóval utaztunk tovább, így nem kellett még további két órán át élvezni a kerékpártároló rései közti kitűnő szaunát.

blog3_1.jpg

Este 7 körül meg is érkeztünk Hajdúszoboszlóra, ahol rekord idő alatt elaludtam, és végre tényleg kipihentem magam, legalábbis sikerült 8 órát aludni. A reggel és a délelőtt egy kis logisztikával kezdődött, de dél körülre összeállt minden, az akksik a helyükön voltak az Astirban, ernyőt kaptam, loggert is, és kicsit felfrissítettem a térképvázlataim alapján, hogy mi merre is található. A szél cseles volt, mert kétszer is át kellett állni a nap folyamán, amivel nem kevés idő ment el, másrészt csörlésből nehéz volt elkapaszkodni, de egy háromnegyed óra repülés így is sikeredett. Küzdelmes háromnegyed óra volt, 600 méter felett nem nagyon voltam, de a dolog nem szegte kedvem, mert tudtam, hogy holnapra én is hamarabb összekészülök, és akkor indulhatok időben. 


blog2_1.jpg

Vasárnap volt az én napom. 11.30 körül Andika felszállt az ASW-vel, és utána rögtön én is indultam vontatásból, mert felhőknek nyoma sem volt a láthatáron, nem volt mire várni. A földet érés után meg is beszéltük, hogy ez egy igen küzdelmes vontatás volt mindkettőnknek, mert nagyon dobálós volt az idő, ellenben rendes, kémény termik nem igazán volt, szóval a vontató pilóta is forgolódott csak erre-arra, és rendesen kellett küzdeni azért, hogy legalább nagyjából kövessük.

400-on már oldottam, mert bőven elég volt addig harcolni az elemekkel, és mivel Andika festette az eget, így én is hipp-hopp 1200-ra értem. Onnan látszódott csak igazán az inverzió, így később sem kerültem 1250 méter felé. 

A több, mint két óra alatt volt, hogy lekerültem 400 méterre, de végülis onnan is sikerült összekaparni magam, amit sikernek könyveltem el, mert közben csak tovább nőtt a magasszintű leárnyékolás. Azért 1000 méter felett sem fáztunk, sőt, egyenesen versenyeztek az izzadságcseppek a hátamon. 

A teljesítményem mérlege: örültem annak, hogy a sötét oldalról átkerültem arra az oldalra, akik nem csőrölgetnek egész délután, mert nem bírnak fent maradni :D és azt is pozitívumként éltem meg, hogy ha több géppel voltam egy termikben, nem kezdtem el automatikusan menekülni. A siklóernyősök persze néha nehezítettek a helyzeten, vagyis rontottak a lelki állapotomon, mert olyan érzésem volt, hogy mindjárt ráül valamelyik a dekkre, de ezt is elkerültük. Úgy látom, azon még mindig javítanom kellene, hogy jobban döntsem a gépet, illetve hogy ne felejtsek el inni, mert másfél óra napon aszalódás után már olyan volt a szám, mint a pergamen. Az is másik kérdés, hogy a víz valahogy kicsit hátrébb csúszott, ezért komplett tornagyakorlatot kellett bemutatnom a néhány korty frissességért. 

blog1_2.jpg

Az időjárás nagyon furcsa volt: rendesen kikörözni alig-alig tudtunk egy termiket, két-háromra emlékszem csak, amelyik szépen, stabilan emelt 1200-ig. Többségében csak rugdosások voltak, vagy vonal termikek, mert a pálya felett bizony volt olyan, hogy egy vonalban repülve tudtunk emelkedni.

A leszállás után levettem az összes többi levehető ruhám is, mert nagyjából pont dél és három óra között, a legmelegebb időben repültem, és azt sem bántam, hogy az Astirt még le kellett ápolni; élvezet volt a hideg vízben nyúlkálni végre. Hogy teljesen legyen a történet, a MÁV biztosította a keretet: körülbelül 11 órára értünk vissza Budapestre, pedig 5 óra utána nem sokkal elindultunk Szoboszlóról. 9 óra után már gyakorlatilag csak a testemet rázta a vonat, fejben megint ott voltam, hogy az Astirban ülök, és spirálozunk, és talán arról is álmodtam, hogy szép kis cumulusok sorakoznak az égen...

Összegezve tehát e sűrű hétvége élményeit: annak ellenére hogy teljesen kékben, inverzióval, magas szintű felhő alatt repültünk, az utóbbi idők egyik legjobb (legmagabiztosabb) repülése volt ez a mostani. Mert ahogy a bejegyzés címe is sugallja: Just fly, fly baby don't cry...

 

A Mont Blanc csúcsának meghódítása - avagy barokamrás vizsgálat Kecskeméten

2017. június 30. - Glidingirl

Forró, júniusi napunk van. A kecskeméti honvéd kórház egyik szárnyának második emeletén szinte zizegnek a levegőben a molekulák. Egy csapat vadászpilóta kisereglik a barokamrából - 7500 méteren "jártak" néhány perc erejéig oxigén nélkül, így mindegyikük feje még kissé kótyagos. Én a győztesek nyugalmával helyezkedem fel a terheléses EKG mérésére szolgáló kerékpárra - nekem ugyanis "csak" tekerni kell.

A barokamrás vizsgálat előfeltétele egy teljes vérkép, illetve a terheléses EKG vizsgálat megléte, ezért már szerdán megérkeztem Kecskemétre, hogy a csütörtöki felszállás előtt mindent elrendezzek. 

A hőség nem könnyíti meg a dolgom. A kezdeti, kényelmes biciklizés után egyre nehezedik a terep - de aggódásra semmi ok: a vizsgálat nem túl hosszú, így heti néhány nap aktív mozgással kitűnően teljesíthető. A rendszeres futás miatt ezen a szakaszon gond nélkül teljesítek, a doktor szerint férfiakat megszégyenítő erővel, így hetykén dobom át a vállamon az asszisztenstől kapott törölközőt, és veszem utamat a mosdó felé. Az arcom piros színe alapján a folyosón várakozók azért rendesen utánam néznek, így a győzelmi bevonulás már nem teljesen dicsőséges. Mindenesetre futás után is mindig pipacspiros az arcom - ez olyan adottság, ami jelzi, hogy szépen dolgozik a szívem. 

Egy kis pihenés, ebédelés után következett a doktor úr bevezető előadása a barokamrás vizsgálatról. Vegyészmérnöki ismereteim birtokában a vér pH szintjének eltolódása még érthető volt, de a meleg valóban minden résztvevőn kifogott: erre-arra dülöngéltünk a fotelben, így a doktor jobbnak látta másnap reggel folytatni az oktatásunkat.

Csütörtökön 6 óra 45 perckor már ismét a kényelmes kanapéba süppedve hallgattuk a doktor úr lelkes előadását. Megtanultuk azt a légzéstechnikát is, amit a vér oxigén koncentrációjának csökkenésekor kell alkalmazni, így a délelőtt azzal telt, hogy a fejemben kántáltam: kifúj - beszív - benn tart. Kifúj, beszív, benn tart. Pontosan négy másodperc erejéig. Nem kevesebb ideig, nem tovább. 

Előttünk négy idősebb pilóta vett részt a vizsgálaton, majd 11 óra körül mi következtünk. A kis fém tappancsok a mellkasom számos pontjára felkerültek, és a kezemre, valamint a lábamra is: múmiaként helyezkedtem el a székben a barokamrában. 

barokamra11_1441091199.jpg

Az asszisztens hölgy beszólt a rádión, hogy a négyes székben ülő pilóta lazítson már, mert látszik az EKG-jén, hogy feszült. Úgy éreztem magam, mint aki fogfúrásra vár, így a lazulás csak nehezen sikerült. Igyekeztem kényelmesen elhelyezkedni, a végtagjaim lazán lógatni, de a "felszállás" megkezdésekor mégis éreztem, hogy a izzad a tenyerem. Márpedig az én tenyerem nem szokott izzadni. 

30-40 m/s-es varióval emelkedtünk. A fülem öt másodpercenként bedugult, de nagyokat nyeltem, így egész kezelhető volt a dolog. 4000 méter körül a vízpára elkezdett kicsapódni. A doktor nem hazudott, amikor azt mondta, a Mont Blanc csúcsára érkezünk éppen: hideg, nedves levegő vett körül minket, és egyszerre a hegymászók bajtársias érzése is beköltözött a lelkünkbe. Nem csak én voltam izgatott, hanem az a pilóta is, aki immár tizenhetedszerre vett részt a vizsgálaton.

5500 méteren aztán csönd lett. A doktor úr igyekezett lefoglalni minket, kérdéseket tett fel, amire bár tudtam válaszolni, éreztem, hogy fokozatosan tompulnak az érzékeim. Delíriumos állapot volt. Beszéd közben levegőt venni is elfelejtettem, csak mosolyogtam, de valahogy mégis feltűnt, hogy a kontúrok már nem olyan élesek, a gondolataim ködösek, a nyelvem nem pörög beszéd közben.

Tizenöt perc elteltével tiszta oxigént kaptunk. Egyszerre csak harsány színek jelentek meg, a tárgyak képe élesedett, és a gondolataim is kitisztultak. Gyenge voltam. Alig bírtam magamhoz húzni a maszkot, de az orvos gondoskodott róla, hogy az arcom elé kerüljön.Öt percig oxigént szívtunk 5500 méteren, majd megkezdtük az ereszkedést. A fülem még jobban eldugult, mint felfelé, így folyamatosan mozgatni próbáltam az állkapcsom. 2000 méteren elhagytuk az oxigént, és lassacskán (30-40 m/s-es süllyedéssel..) visszatértünk a földre.

Kitámolyogtam a kamrából. Sejtettem, hogy érzékeny vagyok az oxigén hiányára, mert tartósabb 2000 méter körüli repüléseknél már igen sokat ásítottam a repülőben, de a doktor úr most be is bizonyította, hogy akkor és ott valóban hypoxiás tüneteket mutattam. A homloklebenyi "gátlásosságot kódoló" funkció ilyenkor eltűnik, az ember jókedvű, szinte részeg, de nem sokáig... a hypoxia nagyon, nagyon veszélyes állapot!

A temérdek hasznos tapasztalat és a szuper hangulat miatt mindenkinek csak ajánlani tudom: egyszer ki kell próbálni ezt az élményt, és törekedni arra, hogy azután soha többé...

Egy fülledt nyári estén

2017. május 07. - Glidingirl

Szeretem ezeket a kíméletlen, forró, fülledt nyári estéket. Nincs idő gondolkodni, nincs idő habozni, csak futni és futni, menteni, amit lehet...

A levegőben már három napja valami megmagyarázhatatlan feszültség érződött. Szinte hallani lehetett, ahogy összekoccannak a molekulák, nő a páratartalom, sűrűsödik, örvénylik az éter. Ma este elértük a kritikus feszültséget, nem várhatott tovább a zivatar. 

Kettő óra körül haragos, kék felhők kezdtek gyűlni a repülőtértől nem messze. A kék kékebb volt, mint valaha, és végül lilába hajlott, majd fekete fátyolként borult felénk. Ez a lepel nem volt könnyed, hanem fojtogató nehézség volt benne. A levegőben mégsem éreztem a veszélyt, csak maradni, maradni még... innen fentről olyan szép a világ. 

large_canola_storm_2_sm.jpg

Fél négykor ért nyomomba az égi háború előszele. Lecsapott az első villám. A vakító villanás kettészelte az eget, így már nem volt mire várni: vissza kellett ereszkedni a földre. Futva tettük meg az utolsó pár métert a hangárig, és amikor minden biztonságban volt, már nem volt miért igyekezni. Észre sem vettem, hogy teljesen leizzadtam a nagy rohanásban, így jól estek az első hűvös cseppek. Feltámadt a szél, és a hangár sarkánál lévő nyírfa hajlékony ágait tépázta. Az ágak meghajlottak, mintha csak táncot lejtenének, és a mozgás egyre gyorsult. A szél a kis fűszálak között is átszaladt, őket is felkérte egy táncra, és haladt tovább, míg nem felkapta a föld porát, és szimmetrikus tölcsérré alakította, amit tovarepített a szántóföldek felé. 

Ott maradtam a hangár sarkánál. Elfeledkeztem róla, hogy egyre erősebben mossa az eső az arcom, és az sem zavart, hogy a hajamról kövér cseppek csúsznak lefelé. Áztam, áztam, és csöppet sem fáztam, mert élveztem ezt a forró, fülledt nyári estét, amikor az anyatermészet egy kicsit ismét feltárulkozott előttünk.

Nosztalgia a felhők között

2016. augusztus 14. - Glidingirl

Kigondoltam már régebben, hogy ideje lenne bejegyzést írni néhány korábbi reptéri élményemről, de most, hogy Budapestre költöztem, és dolgozom, nem volt sajnos időm a repülésre... így aztán a jó 2 héttel ezelőtti repülésemre már valami keserédes nosztalgiával gondolok, szóval nem volt egyszerű címet sem adni az írásomnak. Mindenhol az eget kémlelem, figyelem a gomolyfelhőket, nézem az időjárás előrejelzést, de sajnos most kicsit kiestem a vérkeringésből, ami lelkileg megvisel :) ezen nincs mit szépíteni.

Amikor az embert elborítják az ilyen sötét gondolatok, akkor is valahogy meg kell találni a pozitív oldalt... ezen a szálon haladva nem is sajnáltatnám magam többet, bízom benne, hogy a munkával megkeresett pénzemből jövő nyáron nagyon sokat repülhetek. És hát vágjunk is bele a közepébe, hogy milyen élményeim voltak az utóbbi 3 hétben, amit nem írtam meg...

kepatmeretezes_hu_20160814_1549021.jpg

A repülési naplóm részlete... Astir lázban égek

Miskolcon most sok pilóta társam kapott Pirat típust, így a napsütéses július 30.-ai napon nekem az Astir "jutott". Viccet félretéve, ennek természetesen nagyon örültem, mert rögtön hasznát láttam annak, hogy Szoboszlón Astirral repültem július közepén. Így nem maradtam repülőgép nélkül tehát, és 1 óra körül indult a vontatás. Már Hajdúszoboszlón megállapítottam, hogy az Astirral a legkönnyebb vontatni az orrkioldójának köszönhetően, ezért nagy meglepetések nem is értek vontatás közben. 500 méteren oldottam, és nem volt egyszerű kiemelkedni, szép türelmesen megmaradtam a 0-0,5 m/s-os emelésben. Az alap 1450 méter körül volt, sok-sok szép cumulussal, bár elég rázós, szűk termikekkel is. Mivel valóban sok volt a felhő, így legalább fent el lehetett bújni a napocska elől, mert a száraz termikes idő sok közvetlen napsütéssel nekem igazi ellenségem. :)

Eléggé elfáradtam 1 óra alatt is, sokat ásítottam, álmosodtam, pedig nem vagyok jó alvó alap helyzetben, nem tudok bárhol, bármikor elaludni, mint sokan mások. Egy ismerősöm tanácsát kikértem ezzel kapcsolatban, hogy vajon mitől jön nálam ez elő (nem először tapasztalom), és szerinte, valamint a tavalyi év holland nemzeti bajnoka szerint (ő vette fel az ismerősöm telefonját:)) oxigén hiány okozza. A dologban lehet valami, mert az alapon szerencsére tartósan ott maradtam, és a földön, meg a levegőben is vannak problémáim az orrommal, sajnos nem mindig kapok rendesen levegőt. Ennek igyekszem a végére járni most már, készülök is orvoshoz a folytonos orrdugulás miatt.

kepatmeretezes_hu_20160721_173026.jpg

Sörgyári capriccio

Időrendi zavaromat hűen tükrözi, hogy ez a terepes fotó az Astiros repülésem előtti hétvégén készült. Nem én terepeztem (koszorútáv előtt ez nem is lenne ildomos:)), hanem egy klubos oktatónkért mentünk négyen. A fénykép a bőcsi Borsodi sörgyár mögötti tarlón készült. Jó hangulatú terepek kapcsán mindig felmerül bennem, hogy ez a legjobb módja annak, hogy a kezdő vitorlázórepülő pilóták megismerjék a repülés közösségi oldalát is.

kepatmeretezes_hu_20160721_172953.jpg

Astir a tarlón

Már haloványan megfogalmazódott bennem az ötlet, hogy idén még azért kellene repülnöm, szóval remélem, hogy legalább egy emlékezetes repülésemről beszámolhatok majd. Az idő sürget, közeleg a szezon vége... meglátjuk, mi fér még bele. Én mindent meg fogok tenni a jövőbeli repüléseimért.

 

Hajdúszoboszló visszavár

2016. július 12. - Glidingirl

Már tavaly, a 60. Nemzeti Bajnokság ideje alatt eldöntöttem, hogy a 2016-as szezon néhány napját a hajdúszoboszlói repülőtéren szeretném tölteni... a verseny nagyon jó hangulatú volt, a szervezés profi, és nem mellesleg a helyiek kedvessége, vendégszeretete is meggyőzött.

kepatmeretezes_hu_20160709_203245.jpg

A hely, ahol a legszebb naplementéket lehet fotózni :)

Az alkalmas időpont most érkezett el, hogy viszonylagos függetlenséget élvezek a repülésben, ugyanis június végén megszereztem a szakszolgálati engedélyem. (Korábbi bejegyzésekben olvasható a felkészülés, és a gyakorlati vizsga is.) Felvettem a kapcsolatot a helyi erőkkel a tervezett időpont előtt kb. 2 héttel, és kiderült, hogy a nemrég vásárolt Piratjuk sajnos még nem készült el...de semmi okom nem volt a kétségbeesésre, annál jobb alternatívákat kínáltak számomra! Felkészültem a Zugvogel III A és az Astir CS 77 légiüzemeltetési utasításából is, és majd helyben kiderül, hogy melyiket kapom meg végül...

A tábor előtt pár nappal már izgatottság lett rajtam úrrá. Új géptípus. Készülhetek az első távomra is. Lázasan gyártottam a térképvázlatokat, és kérdeztem mindenről és mindenféléről Balázst, nem sok nyugtot hagytam neki. :) De hát úgy gondoltam, egy olyan embertől tudom meg a legtöbb hasznos infót, aki mindezt a saját bőrén már megtapasztalta.

Egy távrepülő pilóta nem is gondolná, mennyi kérdés vetődhet fel egy olyan mazsolában, mint én is vagyok: Mikor kell beszélni a Kelet Tájékoztatóval, mit kell nekik mondanom? Mennyi legyen a biztonsági magasságom a táv során, ami alá lehetőleg ne kerüljek? Mikor jelentkezzek be egy másik reptéren, hogy ott vagyok már a környékükön? És még ezernyi dolgot sorolhatnék...

Egy szónak is száz a vége, eljött a péntek délután, amikor térképvázlatokkal, típus leírásokkal, térképpel, és minden hasznos dologgal a zsebemben elindultam Hajdúszoboszlóra. Jó volt visszatérni a reptérre... hangulatos a kis torony, a szállítókocsik a fák alatt, és a cicák is, akik a hangár környékén mászkálnak...a sok-sok szép emlék nyomban felidéződött bennem. 

kepatmeretezes_hu_20160709_082844.jpg

Panoráma a reggeli zivatarról

A szombat reggel izgalmasan indult. Sötétkék felhők gyülekeztek az ég alján, villámlott is, de a zivatar pont nem érintette a repteret, így csak figyeltük egy padról a levegőben zajló eseményeket. A zivatar elvonulása után megkezdődött a repülés, de mivel típusrepülés előtt álltam, és nagyon erős volt a szél, így én parkoló pályára kerültem ideiglenesen. De az erős szél is hasznosítható, ha egy kis csűrő gyakorlatról van szó...

kepatmeretezes_hu_20160709_081901.jpg

Végtelen kékség

Este 6 óra körül jött el az én időm, amikor már csendesedett a szél. Apollo Fox vontatott 600 méterre, hogy kicsit kipróbálhassam a gépet, és holnap már több tapasztalattal induljak a feladatomra. Apropó, arról még nem szólt a történetem, hogy közben kiderült, hogy az Astir CS 77 fog nekem jutni, a Lima 5-ös farokjelű. Ennek talán még jobban örültem, mint a Zugvogelnek, mert ugyebár Astir több helyen van az országban, tehát jobban hasznosítható lesz a megszerzett típus.

A vontatás az orrkioldó miatt meglepően könnyű volt, az Astir nem nagyon akart elmenni a vontatógép mögül, így abszolút kellemes tapasztalatokkal indult a repülésem. Egy kicsit izmosabbnak bizonyult a futó behúzása (ez az első behúzható futós típusom, már ez önmagában izgalmas volt!), szóval itt az idő elkezdeni edzeni a jobb karomra. :)

kepatmeretezes_hu_20160709_161244.jpg

Vontatásra várva

Oldás után kicsit azt érezhettem, hogy enyém a világ. Nagyon szép volt a naplemente, hogy már csak egyedül voltam a levegőben, és kedvemre repülhettem erre-arra... elhúztam a közelben fürdőző emberek felett 170 km/h órával, ki is próbáltam, hogy mennyit emelkedik ebből a gép, spiráloztam kicsit jobbra-balra, és a minimum sebesség környékén is repültem. 

250 méteren már megjelent egy felkiáltó jel a fejemben: FUTÓ KINT, BIZTOSÍTVA! Behelyezkedés után úgy éreztem, hogy a leszállás is jól sikerült, és igaznak bizonyult az a tanács, hogy a repülőgépet felesleges nagyon vezetni, magától leszáll... így is volt ez most is. Kevesebb kormánymozdulat, több siker.

kepatmeretezes_hu_20160709_184622.jpg

Árnyjáték este felé

A vontatás után következett a nyűgözés, valamint a leragasztás. Nem túlzás azt állítanom, hogy ezt is élvezettel csináltam meg... az első műanyag gép, amivel repülök. Az első repülőgép típusom, ami behúzható futós. Az első abban is, hogy este ki kell vennem a Braunschweig csövet. Az első, amiben csipog a varió. Van ennek az egésznek valami bája, amitől kezdem magam tényleg pilótának érezni. :)

 Vasárnap folytatódott a típus repülésem, de a vontatásból sajnos nem tudtam fent maradni, csak szenvedtem a -0,5 m/s-ekben... sebaj, következett a csörlés, hiszen ez is része a típus repülésnek. A sors különös fintora, hogy csörlésből, kb. 250 méterről sikerült eltekernem, és szép lassan felértem a felhőalapra, ami körülbelül 1500 méteren volt. Magamban csöndesen megállapítottam, hogy Pirattal kicsit könnyebb volt tekerni, de az Astir is természetesen kezes báránynak bizonyult. A repüléseim kapcsán azt már mindenképpen fejlődésként ítéltem meg, hogy oda mertem menni a többi géphez termikelni, és bár némi idegességgel, de felvettem a ritmust, és nem menekültem fejvesztve, hogy le fognaaaak verni! :D Igen, ez egy tipikus helyzet, amit eddig ha lehet, elkerültem, de azt hiszem, kezdem megszokni végre.

1,5 óra repülés után fáradtan rogytam le a szobánkban az ágyra, és épp kezdett lecsukódni a szemem, amikor jött a telefon, hogy terep. Rögtön kapcsoltam, hogy még nem jött el a megérdemelt pihenés ideje, így a nap egy jó hangulatú, picit eltévedős, de gyors tereppel zárult. Mondanom sem kell, hogy este úgy aludtam, minta  bunda, azzal az érzéssel, hogy 12 óra alvás se lenne elég.

A hétfői napra már nem sok reménnyel tekintettünk. Az idő kiszáradt, a periódus rövidnek ígérkezett, és fullasztó 40 fokos hőség jött... egyet csőröltem még, ezzel hivatalosan is megkaptam az Astir CS 77 típusom, így nem lehet mondani, hogy nem volt sikeres ez a pár nap. Az időjárás további kilátástalansága miatt kedden eljöttünk, de biztosak vagyunk benne, hogy idén még visszamegyünk repülni, és remélem, akkor tényleg bele fog férni a táv is. Ha már készen vannak azok a bizonyos térképvázlatok...:)

 

Oscar-díjátadóra hajazó szövegek a vitorlázórepülésben, avagy tényleg van miért köszönetet mondani

2016. június 24. - Glidingirl

A pilóta növendékek amikor először belecsöppenek a vitorlázórepülés világába, általában még nem igazán tudják felmérni, hogy mire is vállalkoztak. Nem hiszem, hogy túlzás lenne azt állítani, hogy a vitorlázórepülés az alázat sportja is (meg a kalandoké, a közösségi életé, lehetne hosszan sorolni:), mert itt igazán nem az számít, hogy kinek milyen végzettsége, anyagi háttere van (a repült órák számában sajnos persze valamelyest számít az anyagi helyzet). A repülésben lévő hierarchiát a tudás írja, azaz a tapasztalat, és aki megtanítja az embert repülni, annak sok hálával tartozik a növendék.

oscar-statue_rev1.jpg

Most, hogy napokon belül a kezemben tarthatom majd a szakszolgálati engedélyem, úgy gondoltam, hogy itt az ideje köszönetet mondanom sok-sok embernek. (Ne ijedj meg, kedves Olvasó, nem egy csöpögős, semmitmondó Oscar-díjátadós szöveg következik!)

2013-ban, kezdésem évében 2 fiatal, "kezdő" oktató kapcsolódott be a Borsod Megyei Repülőklub oktató csapatába. (A kezdő szót egyáltalán nem negatív értelemben használom, csupán annyit jelent, hogy ebben az évben kezdtek oktatni.) Mindkettőjüket hamar megkedveltem, nagyon közvetlen stílusban tanítottak, és türelmesen, ami számomra a legfontosabb volt. A kissé nyersebben fogalmazó stílus nekem hamar le tudja törni az önbizalmam, és nehezen építem újra. Persze fontosnak tartom, hogy ha az ember mégis valami butaságot csinál, köntörfalazások nélkül mondják meg neki, de azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, hogy hajlamos az ember átmenetileg elkedvetlenedni, ha durvábban szól neki egy nagy tiszteletben álló oktató.

Az élet már csak ilyen, nem mindig simogatják az ember lelkét dicséretekkel, de nincs is ezzel semmi baj, mert a vitorlázórepülés megtanított a negatív kritika elfogadására, az alázatra, az őszinte beismerésekre magammal szemben is. Ha átgondolja a kedves Olvasó, hogy manapság az kollégák, barátok, ismerősök mennyire nehezen viselnek bármilyen kritikát, akkor úgy tűnik, a pilótákat szuper képességre tanítják meg :)

De vissza a Borsod Megyei Repülőklub oktatóihoz! Nem csak kezdő koromban, hanem később is az említett 2 fiatal oktató kísérte végig a képzésem (vontathatói, időtartam feladatok), egyszóval nehéz kifejezni, hogy mennyire hálás vagyok a türelmükért. Bevallom, hajlamos vagyok izgulni, túlgondolni bizonyos feladatokat, vagy rágörcsölni a dolgokra, erről is ők szoktattak le. Rajtuk kívül is persze van mit köszönnöm a BMRK idősebb oktatóinak is, hiszen tudom, hogy ha valaha szóltak nekem a hibáim miatt, azt mindig a jó szándék, az óvatosság vezérelte. Úgy gondolom, ezt az alapvető gondolatot kell minden növendék fejében elültetni, hogy az oktatók intelmei csak a személyes biztonságunkat szolgálják, ezért alapvető érdekünk minden kritika átgondolása, elemzése.

Mivel nagy világjáró vagyok, nem lenne teljes ez a bejegyzés anélkül, hogy megköszönném a többi repülőklubban sportot űző barátomnak a repüléseim szervezését. A repülést csak úgy érdemes csinálni, ha az ember kiélvezi a sport közösségi oldalát is, mert elég klassz érzés, hogy szinte sehol sem járok idegenként az országban. Tapasztaltabb pilótáktól kérdezni ér, repülési lehetőségekről pedig érdeklődni kell mindenfelé, amerre jár az ember! Garantálhatom, hogy a fogadtatás 99%-ban mindenhol kellemes lesz! Még Izlandon is tudtam repülni, hála a kíváncsiságomnak és az alapos szervezésnek :) és ugyan miért zavarna, hogy izlandi nyelven instruál az oktató, ha egy Duo Discusban ülhetek? ;)

Utóirat:

Képtelenség lezárni ezt a bejegyzést, annyi köszönetnek lenne még helye. A Magyar Vitorlázórepülő Szövetséget viszont tényleg nem hagyhatom ki... ők ajándékoztak meg azzal a klassz érzéssel immár több, mint egy éve, hogy az írásaimat egyre többen olvassák. És bármikor bármilyen dokumentum, nyomtatvány kellett, készségesen és gyorsan segítettek nekem mindenben. Ilyen, ha az embert barátok veszik körül :)

Egy hosszú út első állomása: a szakszolgálati engedélyhez vezető utolsó lépés

2016. június 14. - Glidingirl

Péntek délelőtt már nagyon izgatott voltam a közelgő gyakorlati szakszó vizsgám miatt. Sejtettem, hogy az időjárás nem lesz túl kedvező, de bizakodó maradtam, így kicsit hideg zuhanyként ért a hír, hogy halasztanunk kell a vizsgát keddig. Még egy teljes hétvégényi izgalom!

Csiga lassúsággal elérkezett a kedd reggel. Itthon nem találtam a helyem, mihamarabb szerettem volna indulni a reptérre... bár a vizsgáztató csak 11.30 után érkezett meg, én már 10.30 után kicsivel kint voltam, mert szerettem volna nyugodtan bepakolni a gépbe az ernyőket, előkeresni az okmányokat. Rám mindenképpen pozitív hatással van, ha nem spontán és azonnal kell indulni, ezek az apró, gondos kis előkészületek valahogy lehűtik a felesleges aggodalmaim. Mire kiraktuk a Góbét, a vontató gépet és az előttük lévő 2 motoros gépet, már majdnem 11.30 volt. Szuper gyors Góbé mosás következett, és két rongy-vízbe-mártás közben megérkezett a vizsgáztatóm is. Hamar a tárgyra tértünk, a Góbét körbejárva el kellett mondanom, hogy mit kell ellenőrizni a repülőgépen minden repülés előtt. Már szakszóval rendelkező ismerőseim elfelejtették mondani, hogy ezt is szokták kérni a vizsgán, de nem ért meglepetésként, mert ez tényleg nagyon fontos dolog. A hátam mögött lévő 3 szezon során sokszor csatlakoztam a hangármesterhez reggelente, amikor ellenőrizte a repülőgépeket, így összességében gond nélkül sikerült végig szaladni a check-listán...de hogy ne higgye a kedves Olvasó, hogy mindent mindig hajszálpontosan tudok, azért egy dolgot elfelejtettem. Megnézni, hogy a farokcsúszónál lévő kézilabda elég kemény -e ;)

kepatmeretezes_hu_20150621_124048.jpg

Szárnyak alatt, mint második otthon... (tavalyi, táborban készült fénykép)

Itt szeretnék alkalmat ragadni egy fontos megjegyzésnek is hibákkal kapcsolatban: növendék korom óta igyekeztem leírni minden hibámat a blogbejegyzéseimben, és ez ezután sem fog megváltozni. Én szívesen bevallom bárkinek bármikor, hogy nem vagyok hibátlan ember, tökéletes pilóta meg végképp... de elsődlegesnek tartom azt, hogy ha már elkövetek valami szamárságot, megbeszéljem oktatóval, tőlem tapasztaltabb pilótákkal, illetve hogy megosszam az Olvasóimmal. Remélem hogy azok a növendékek, akik még esetleg a képzést nemrég kezdték, tudnak tanulni ezekből a történetekből.

De kanyarodjunk vissza a vizsgához! (Milyen szentimentális, vallomásokkal teli stílust vettem fel - sejthetitek tehát, hogy mámoros az öröm:)) A check-lista után időm sem volt izgulni tovább, felvettük az ejtőernyőket és beültünk a gépbe, vontatásra készen. A repülés programját már a földön átbeszéltük - egy-két helyen nagyot nyeltem, mert milyen lenne az olyan vizsga, amin mégsincs egy kis izgalom?! :)

Igen gyenge oldal hátszél fújt, ami vontatáshoz ugye nem a legelőnyösebb, de nem nagyon lehetett észrevenni, így már az adott egy energia löketet, hogy a vontatás szépen sikerült. A vontatás vége felé egyszer átvette a vizsgáztató a botot, szándékosan kitért a vontatógép mögül, nekem pedig meg kellett oldani a helyzetet.

Leoldás után iránytartás, egy kis liftezés következett, majd a dugóhúzó! Itt ismét egy érzelmes vallomás következik részemről :) - növendék koromban nem mindig sikerült pontosan irányban kivenni a gépet az 1 perdület után, de most meglepően pontosan ez is összejött. A dugóhúzót még két spirál követte, jobbra és balra is 20, valamint 45°-os bedöntéssel, és végül leszállás kiszámítása, majd földet érés.

Érdekes idő volt, mert roham tempóban nőttek a cumulusok a Bükk felett (délutánra jó kis zivatar lett belőle), de a repülőtér felett meg hatalmas merülések voltak (3-4-5 m/s!) A negyedik fordulóban persze termik volt, de a kiszámítással így sem volt baj, talán egy ici-picit hosszúak lettünk. (A vizsgáztató a nagy merülések láttán javasolta, hogy áá, ne távolodjak el nagyon a reptértől:)

Amikor véget ért a repülés, még jóformán fel sem fogtam, hogy ez itt most már tényleg egy szakasz vége, nincs több feladat a szakszóm megszerzéséért... küldhetem a papírokat a hatóságnak, és remélem 2 hét múlva kezemben lesz a friss, ropogós engedély. 3 év alatt sikerült eljutni eddig az állomásig. Akkor még nem láttam, hogy milyen mélyen el fogok veszni a repülés világában, csak reméltem, hogy eljutok egyszer ide. Van hova tovább fejlődni, hiszen most kezdődik majd csak az "igazi" vitorlázórepülés. Újabb 3 év múlva remélem egy másik mérföldkőről írhatok Nektek!

Készüljünk a gyakorlati szakszó vizsgára!

2016. június 06. - Glidingirl

Szép lassan eljön a várva-várt nagy nap majd, amikor kezembe vehetem az (immár nem növendék!) szakszolgálati engedélyem. Kicsivel több, mint 3 év munkája van benne, és bár reméltem, hogy még hamarabb meg tudom szerezni, egyéb dolgok úgy alakították az utamat, a repüléseimet, hogy mostanra sikerült teljesíteni a szakszó megszerzéséhez szükséges feltételeket. Nem elégedetlenkedem, mert az idei szezon nekem nagyon jól indult, 2 héten belül tudtam teljesíteni a 2 db 180 perces repülést Pirattal.

A hét közepe felé már eldőlt, hogy péntek délután lesz a vizsgám a reptéren Kaposvári Zoli bácsival... lehet kezdeni izgulni ;) Mivel idén még nem volt meg a vontatásos ellenőrző repülésem sem, így ezt a hétvégén letudtam, és még egy gyakorló repülést végeztünk.... és hát nem akarok hazudni, szükségem is volt rá, hogy kicsit felfrissítsem a tudásom. 

kepatmeretezes_hu_20160604_153747.jpg

Klubunk vontatógépe és az 5532-es Góbé

Az első vontatásnál a gyenge oldalszél miatt leért az egyik szárnyvég, de sikerült a korrigálás, és a föld feletti követéssel nem volt probléma. A második vontatással már elégedettebb voltam, ott nem volt semmi malőr. A dugóhúzót nem felejtettem el, bár továbbra sem a szívem csücske... :) Csúsztatni kifejezetten szeretek (főleg a nagy melegben esett jól!), és azon is kicsit korrigáltunk, mert hajlamos vagyok arra, hogy nem csak a csűrőt térítem ki a lábbal ellentétesen, hanem még megnyomom a botot. (Ami ugye felesleges, ha 80-90 km/h között indítottam a csúsztatást.)

A liftezés volt számomra valamivel nagyobb falat, mert a reflexeim tiltakoztak ellene, hogy amikor alig van sebessége a repülőgépnek, még hasra húzzam a botot... ez fejben csak a második vontatást követően állt össze, hogy megtaláljam a megfelelő ritmust.

Az oktató által történő "állásszög elrontással" nem volt problémám, ezeket a helyzeteket hamar megoldottam. 

Csak bízni tudok benne, hogy a szakszó vizsgán legalább úgy fognak sikerülni a dolgok, mint a második vontatásom alkalmával. :) Persze nyugtatgattak már néhányan, hogy felesleges aggódni, igazán rendes vizsgáztatót kaptam, de egy egészséges vizsgadrukk szerintem megmarad péntekig.

A vizsga után ígérem, hogy érkezik az újabb beszámoló!

süti beállítások módosítása